#mohács#mohaç#mohacs #ii. lajos #louis ii#hungarian kingdom#ottoman empire#battle #battle of mohacs #Suleiman the Magnificent #Suleiman I#Suleyman I#szapolyai
View Full
  • reallifesultanas
    06.12.2020 - 4 monts ago
    Portrait of Ahmed I's daughters / I. Ahmed lányainak portréja

    Most sons of Sultan Ahmed I were born to his favorite, Kösem Sultan but his daughters are more divided. Of Ahmed’s roughly ten daughters, only three were born from Kösem.


    Gevherhan Sultan

    The date of birth for Gevherhan and the identity of her mother are not known for sure. There are usually two date variations for the date of birth, 1605 and 1608. There are both pros and contras for both versions. The year of birth of her first child is suggest the year 1605 as her birth-year. Sultan Ahmed named Gevherhan in honor for his aunt, Selim II’s daughter, Gevherhan, so it would be logical to name his firstborn daughter Gevherhan. This assumption is further reinforced by the fact that the ambassador in Istanbul, Bon, clearly notes that Ahmed had his firstborn son in November 1604, followed by his second son in March 1605, but also between Ahmed’s firstborn and secondborn sons there was a daughter. Unfortunately, Bon doesn’t mention the girl’s name. There are two options, or Gevherhan was this girl, and in this case neither Kösem nor Mahfiruze could be her mothers. Or this girl died shortly after her birth, for only Gevherhan, Ayşe, or Fatma were Ahmed’s known daughters from this period, but Ayşe and Fatma were certainly Kösem’s daughters so they could not be born in 1605 March. As Kösem was still pregnant with Prince Mehmed when this girl was born in March 1605, so this option should be discarded. All in all, then, it is certain that Gevherhan was not the daughter of Kösem, but it cannot be proved that her mother was Mahfiruze or another concubine.

    Gevherhan’s first marriage took place in June 1612, but this cannot be considered a real marriage. Her father only wanted to make his new son-in-law, Öküz Kara Mehmed Pasha his committed, but given the sultana’s young age, the marriage was not consumated and Gevherhan did not even move in with her husband. Between 1614 and 1616, Öküz Kara Mehmed Pasha was the Grand Vezier of Ahmed I, and he was able to return to this office again during Osman II’s reign in 1619. By this time it was probable that Gevherhan had moved in with her husband, for in 1620 she gave birth to her first child, a boy who soon passed away. The fact that Osman elevated Gevherhan’s husband to the post of Grand Vizier clearly suggests that Gevherhan was either his sister or the daughter of a politically insignificant consort. For it would not have been a logical step for him to marry off one of the daughters of the Kösem, since these sultanas and their husbands would then have been primarily loyal to Kösem. Öküz Kara Mehmed Pasha soon was dismissed and was exiled to Syria, where he died in 1621. It is not known whether Gevherhan also traveled to Syria with the pasha or their marriage was dissolved after his dismissal.

    According to some, it was Osman II who also chose Gevherhan’s second husband, according to others the marriage took place only in 1623, so during Murad IV’s reign. In this case, Kösem Sultan, the regent was the one who chose a husband for Gevherhan. Either way, Topal Recep Pasha became the lucky husband. With Topal Pasha, Gevherhan had a child, Safiye Hanimsultan, who reached adulthood, as in 1643 he was married to Siyavus Pasha. Topal Pasha was executed by Sultan Murad IV for being part of the assassination of former Grand Vizier Hafız Ahmed Pasha and Musa Çelebi and, according to some, he wanted to dethrone Murad.

    After her second widowhood, we know nothing about Gevherhan. Some say she died young in the 1630s, others say she lived a long life in the Old Palace. Both options are possible since she was not the daughter of Kösem, thus neither Kösem nor Murad would have benefited too much from marry off Gevherhan. It is possible that she did indeed live the rest of her life in the Old Palace forgotten. Some historians give 1660 as the time of her death, but there is no evidence for this either.


    Ayşe Sultan

    The date of her birth is similarly controversial as that of Gevherhan’s. Most give 1605 as her year of birth, but this is not mathematically possible. She could not be the girl born in March 1605, as her mother, Kösem, gave birth to Prince Mehmed at that time, and the only girl born in 1605 was a few weeks older than Mehmed. And after Mehmed’s birth, if Kösem had become pregnant almost immediately, she still would not have been able to give birth to another child in the same year. In my opinion, Ayşe was born in early 1606. Some give 1608 as the year of her birth, which is also possible, but in this case, it was not Ayşe who was the first daughter of Kösem, but Fatma.

    Ayşe is an extreme example of the marriages of sultanas for political reasons. We have become accustomed to the fact that only a few sultanas have lived their lives with their first husbands, most of them had to marry at least twice or three times in their lives. Ayşe, however, married much more than this, at least seven times. Her first husband was chosen by her father, Ahmed I under the pressure from Kösem in 1612. The fact that both Ayşe and Gevherhan were married off in 1612, suggests that they were Ahmed’s two eldest daughters. The marriage was never consummated, and Ayşe never moved in with the pasha, especially since in 1614 Nasuh Pasha, who had previously served as Grand Vizier, was executed in July by Sultan Ahmed. According to several reports, Ayşe was present at the execution, which greatly hurt her.

    Ayşe’s first real marriage took place in 1620 when her half-brother Osman II married her to Şehit Karakaş Mehmed Pasha, the beylerbey of Buda. Osman was in great need of supporters, so he undertook to use Ayşe for this as well, which was risky given that she was the daughter of Kösem. Ayşe probably did not travel to Buda with the pasha, as he marched to the Kingdom of Poland almost immediately after the marriage, with Osman. The pasha died during the campaign, so Ayşe was widowed for the second time at just 15 years old.

    Her third husband was chosen by her mother for Ayşe in 1626, he was Müezzinzade Hafız Ahmed Pasha, and in 1627 the wedding took place. This was Ayşe’s first normal marriage. The pasha was over sixty, while Ayşe was barely twenty. From the marriage two children were born, Sultanzade Mustafa Bey and an anonymous boy. Mustafa Bey was born in 1628 and died around 1670 as an adult. Her husband was lynched by the Janissaries during a revolt in 1632 and Ayşe was widowed again.

    Ayşe’s next husband was Murtaza Pasha, Diyarbakir’s beylerbey. The man was old, ailing, and sick. Ayşe hated this husband from the bottom of her heart. It took three years for the pasha to go to Istanbul and marry Ayşe. So in the end, while he was appointed to Ayşe’s husband in 1632, the pasha only arrived in Istanbul until 1635 to marry her. It was perhaps not surprising and shocking to Ayşe when the pasha died in 1636 during Murad’s campaign.

    Her next marriage was a surprisingly longer one. The husband was Silahdar Ahmed Pasha and the marriage took place in 1639 and they were together until 1644 until the death of the pasha. No children was born from this marriage.

    Her next marriage lasted four years. In 1645 her mother chose Hezargratlı Voynuk Ahmed Pasha as Ayşe’s new husband. The pasha soon fell out of favor and was exiled to Edirne by Sultan Ibrahim, who was becoming crazier with every day. Although Ibrahim was Ayşe’s full-brother, to punish his mother - with whom he had a bad relationship - in 1647 he forced Ayşe, their other sister Fatma and Hanzade, and Kösem’s favorite granddaughter, Esmehan Kaya, to serve his new wife. It is not known how the four women endured the humiliation. In addition to living as servants of Telli Hümaşah for a time, all their land and possessions were confiscated by the sultan to punish their mother. And when, according to the sultan, they did not serve Hümaşah properly, he exiled them to Edirne. Ibrahim was soon dethroned, and the lives of Ayşe and her sisters could return to normal. Shortly after Ibrahim’s dethronement and death, Ayşe’s husband, Voynuk Ahmed, also died in July 1649.

    Ayşe was in her early forties when the new sultan engaged her in 1654 to Ibşir Mustafa Pasha, who was the same age as the sultana. The wedding took place in February 1655 and eventually it became Ayşe’s most balanced but maybe the shortest marriage. For the first time in her life, she got an age-appropriate husband. Her excitement is also indicated by the fact that she sent several letters and servants to the pasha before their marriage to ask him to finally return to Istanbul as soon as possible so that they could marry. In the end, it was Ayşe’s close servant, Mercan Agha, who successfully convinced the pasha to go. As soon as the pasha arrived, Ayşe welcomed her future husband with great splendor and ceremony. However, the marriage did not last long, given that İbşir Mustafa Paşa died in May 1655.

    Ayşe soon followed her last husband and died in May 1657. Although her marriages are accurately documented, we know nothing else about her life.


    Fatma Sultan

    The date of  her birth is also uncertain, she maybe was born in late 1606, or in 1607, possibly in 1608. She was the third child and second daughter of Sultan Ahmed and Kösem Sultan. Not much is known about her childhood, only that after the death of Sultan Ahmed in 1617, she moved with her mother and sisters to the Old Palace, where they lived until 1623.

    Unlike her sisters, Fatma had no marriages during her childhood. Her first husband, Çatalcalı Hasan Pasha was chosen to her in 1624 by Kösem Sultan. From their marriage a son, Sultanzade Hasan Bey was born, who probably died as a child. Her husband was very fond of Kösem, and that was what caused his end. This devotion between him and Kösem enraged the teenage sultan, Murad IV so much that he executed the pasha in 1628.

    In 1628, Murad immediately chose a new husband for his sister, this time Kara Mustafa Pasha, the leader of the Janissaries, was chosen, but the marriage ended nearly as soon as it was bounded, for Murad executed the pasha in the same year.

    The newest husband of Fatma Sultan was Canbuladzade Mustafa Pasha in 1631. From the marriage, two children were born Sultanzade Hüseyn Pasha (1633 - 1680) and Sultanzade Süleyman Bey (1635 - 1665). Some also mention a girl named Ayşe, but she was born from the pasha’s previous marriage, so not Fatma was her mother. For the sake of variety, Murad also executed this husband soon, in 1636.

    Her younger brother, Murad, died in 1640, and Fatma was greeted by a calmer period. Neither his mother nor the new sultan, Ibrahim I, wanted to marry off Fatma again, who thus certainly spent her time with her children in the Old Palace until 1647. In 1647 Ibrahim deprived her of all her possessions and forced her to serve his new wife, Hümaşah. It may have been a satisfaction to Fatma that her brother was soon dethroned and executed so that she could get her possessions back and continue her life. It is known about Fatma that she spent a lot, which placed a very heavy burden on her future husbands.

    After twenty years of widowhood, in 1656 her nephew, the new Sultan Mehmed IV married Fatma to Koca Yusuf Pasha, but the marriage proved to be short-lived, as the pasha died in 1658.

    Knowing Fatma’s way of life, Grand Vizier Köprülü Mehmed Pasha decided to marry her to his rival Gazi Melek Ahmed Pasha in 1661 as his wife. Köprülü had a happy time at the marriage, joking several times that it would be as difficult for Melek Ahmed to satisfy the sultana’s material needs as it was to feed an elephant. Fatma didn’t like the marriage in the least as most probably she enjoyed her widowed years and she did not longe for another marriage when she was 60 years old. Melek Ahmed Pasha also wasn’t happy about the marriage, as he still mourned his previous wife, Murad IV’s daughter, Esmehan Kaya, whom he loved deeply. However, Köprülü could not have fun for a long time as he died in 1661. The marriage was finally done despite the objections of both parties. On her wedding night, Fatma presented her demands to Melek Ahmed Pasha, who said he could not afford to pay for Fatma’s luxurious life-style. The sultana threatened Melek Ahmed with a divorce, which actually made Melek Ahmed happy, but their divorce was not accepted by the new Grand Vezier.  Then in 1662 Melek Ahmed Pasha passed away. Fatma demanded from the new Grand Vizier - who was, by the way, the son of Köprülü - that as Melek Ahmed’s widow, his belongings, his money, his possessions are her right. Köprülü Jr. though wanted the possessions to go to the imperial treasury but the sultan and the Valide Sultan ordered him to do so, and the goods of Melek Ahmed eventually went to Fatma.

    The following year, Fatma remarried to Kanbur Mustafa Pasha, the beylerbey of Baghdad, which marriage lasted until the pasha’s death in 1666. However, this was not Fatma’s last marriage, in 1667 she was married to Közbekçi Yusuf Pasha. Some say she died shortly after marriage, but the exact date of her death is unknown. Fatma, like her sister, was married at least seven times.


    Hanzade Sultan

    Hanzade was born in 1609 as the fourth child and third daughter of Sultan Ahmed and Kösem Sultan. Her mother was, without a doubt, Kösem. She also spent her childhood with her sisters and mother in the Old Palace. Some say she was a favorite child of Kösem.

    Her first marriage took place in 1623, the first year of her brother, Murad IV’s reign. Interestingly, although she was theoretically younger than Fatma, she married before his sister. Her husband Bayram Agha was one of the leading aghas of the Janissaries. Despite his low rank, he deserved the marriage by providing great help to Kösem and Murad in putting Murad on the throne and gain the help of the Janissaries. In addition to being not old, Bayram Agha was said to be handsome, according to some accounts. Moreover, Sultan Murad loved the man very much, so Hanzade may have had the most balanced marriage among her sisters. Especially that in 1637 Murad appointed Bayram as the Grand Vezier. From then on, Hanzade might have seemed to have everything, a handsome husband, a good relationship with her mother, a good relationship between her husband and her brother, and her children were born also. However, soon everything changed, in 1638 Bayram Pasha suddenly fell ill. On his side, there was his wife and the sultan himself, who reportedly sobbed when Bayram Pasha died. Also her children died young as no one mentions them later.

    In her widowhood, Hanzade certainly retired to the Old Palace. Some say she married Nakkaş Mustafa Pasha in 1643, but there is no evidence for this marriage. It is possible that Hanzade was married only once in her life. In 1647, in addition to her sisters and niece, she was also forced by her younger brother, Ibrahim, to serve his new wife, Hümaşah.

    Hanzade died in September 1650, so she did not live long enough to see the murder of her mother in 1651. She was buried in the mausoleum of her brother, Ibrahim.


    Burnaz Atike Sultan

    Sultan Atike was born in 1614 or 1615 and although some sources consider her to be the daughter of Kösem, she was certainly not her child. With the death of Sultan Ahmed, Atike moved to the Old Palace with her mother and remained there until her first marriage.

    Her first husband was Musahib Cafer Pasha, with whom she married in 1630 and whom his brother, Murad IV choosed for her. Their marriage lasted long, until the death of the pasha in 1647. Their marriage was childless, which is an interesting fact for Atike. On the one hand, it is possible to a sultana to refuse to have sex with her husband, but on the other hand, we know that Atike loved children very much. Thus, the possibility also arises that the sultana (or the pasha) could not have had a child. This is supported by the fact that she had an adopted son, later Mihnea III. According to Evliya, Mihnea grew up in the court of Atike Sultan in Istanbul.

    Atike Sultan was able to raise and educated a concubine, Turhan, who was 10-12 years younger than her. She certainly intended the girl as a gift, as she had given her a serious education. Atike finally gifted the young concubine to her younger brother, Ibrahim I, after his accession. Turhan soon gave Ibrahim a son, the first son of Ibrahim. Atike and Turhan Hatice were very close to each other, Atike certainly tried to support and advise Turhan about Ibrahim, for Ibrahim was very hostile to both Turhan and her son. Atike was seriously involved in the upbringing of Turhan’s son, so much that Mehmed regarded the childless sultana as his second mother. Atike, together with Turhan Hatice, also raised one of the daughters of Ibrahim, Fatma, who lost her mother. Although it is not known about Atike that she participated in the conspiracy against Kösem in 1651, but based on her close relationship with Turhan, it can be assumed that she supported Turhan in some way.

    After her widowhood, Ibrahim I remarried Atike in 1648 to Kenan Pasha, with whom their marriage lasted until 1652, until the death of the pasha. According to others, Musahib Cafer Pasa died in 1633 and Atike was already married to Kenan Pasha in 1633 by Murad IV. Her next marriage took place in 1652, this time Atike’s beloved nephew-son, Mehmed IV married her to Doğancı Yusuf Pasha. Doğancı Yusuf Pasha died in 1670, and as Atike is no longer mentioned after that year, presumably she died before or around 1670. She was buried in Ibrahim’s mausoleum. With regard to Atike, it arises that Sarı Kenan Pasha and Mufettis İsmail Pasha were also her husbands, but since another Atike sultan lived during this period, it is difficult to decide for sure.


    Abide Sultan

    Abide was most probably the posthumous daughter of Ahmed I, born in 1618, after Ahmed’s death. Her mother may have been an insignificant concubine. From her birth, Abide lived in the Old Palace until her marriage.

    Abide’s first known marriage was in 1642 with Küçük Musa Pasha. It is late for her first marriage, as Abide was already 24 years old. There are two explanations, one is that the sultans did not consider it important to marry her off, as she was not the daughter of the dominant sultana, Kösem; or simply Abide also had a less significant first husband, who, however, disappeared in history.

    Her last mention is from 1647/8 when her husband passed away. This suggests that perhaps Abide may have died at this time as well. But it cannot be ruled out that she simply moved back to the Old Palace after her widowhood, where she spent her remaining years.


    In addition to the daughters mentioned above, Ahmed had several other daughters who died as children, such as Zahide, Esma, Hatice or Zeynep. In the case of Zeynep, it arises that she is not Ahmed’s but  Osman II’s daughter. These daughters died as infants. 

    In addition, some historians have found a hint that one of Ahmed’s daughters was the wife of Şehit Ali Pasha, who died in 1624. The name of this sultana is unknown. It is possible that she was another daughter of Ahmed, who reached adulthood. Maybe one of the sultanas above had Şehit Ali Pasha as their husband also. Based on the dates, the ones who were not married until/around 1624 are Fatma, Abide, or Atike. So maybe Şehit Ali Pasha was the husband of one of these.

    Used sources: G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839 Y. Öztuna - Sultan Genç Osman ve Sultan IV. Murad; L. Peirce - The Imperial Harem; N. Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; M. Ç. Uluçay - Padişahların Kadınları ve Kızları; A. D. Alderson - The Structure of the Ottoman Dynasty; B. Tezcan - The debut of Kösem Sultan’s political carreer

    *    *    *

    I. Ahmed szultánnak a legtöbb fiú gyermeket kedvence Köszem szultána szülte, azonban lányai jobban megoszlanak. Ahmed nagyjából tíz lányából csupán három született Köszemtől.

    Gevherhan Sultan

    Gevherhan szultána születési ideje és anyjának kiléte nem ismert kétséget kizáróan. Születési idejére általában két dátum variáció létezik, 1605 és 1608. Mindkét verzió esetében vannak valószínűsítő és bizonytalanító tényezők is. Első gyermekének születési éve inkább az 1605-ös születési évet valószínűsíti, akárcsak neve. Ahmed szultán végtelenül tisztelte nagy-nagynénjét, II. Szelim lányát, Gevherhant, így logikus lenne, hogy elsőszülött lányát nevezi el róla. Tovább erősíti ezt a feltevést a tény, hogy az Isztambulban tartózkodó követ, Bon egyértelműen jegyzi, hogy Ahmednek 1604 novemberében született meg első szülött fia, akit 1605 márciusában második fia követett, ám a két fiú között megszületett Ahmed elsőszülött lánya is. Bon sajnos nem említi a lány nevét. Két opció van, vagy Gevherhan volt ez a lány, és ebben az esetben nem lehetett sem Kösem sem Mahfiruze gyermeke; vagy ez a lánygyermek nemsokkal születése után elhunyt. Ugyanis csak Gevherhan, Ayşe vagy Fatma jöhetne szóba Ahmed ismert lányai közül, ám Ayşe és Fatma bizonyosan Kösem lányai voltak. Kösem viszont még terhes volt Mehmed herceggel, mikor ez a lány megszületett 1605 márciusában, így ez az opció elvetendő. Összességében tehát annyi bizonyos, hogy Gevherhan nem Kösem szultána lánya volt, ám az nem bizonyítható, hogy Mahfiruze vagy más ágyas volt e az anyja.

    Gevherhan első házasságára 1612 júniusában került sor, ám ez nem tekinthető valódi házasságnak. Apja csupán új vejét, Öküz Kara Mehmed Pasát akarta lekötelezettjévé tenni, ám a szultána fiatal korára való tekintettel a házasságot nem hálták el és Gevherhan még csak össze sem költözött férjével. 1614 és 1616 között Öküz Kara Mehmed Pasa Ahmed nagyvezíre volt, mely tisztségbe újra visszatérhetett II. Oszmán uralkodása alatt 1619-ben. Ekkor már valószínű, hogy Gevherhan férjéhez költözött, ugyanis 1620-ban életet adott első gyermekének, egy fiúnak, aki hamarosan elhunyt. A tény, hogy Oszmán Gevherhan férjét emelte a nagyvezíri tisztségre egyértelműen arra utal, hogy Gevherhan vagy az ő édestestvére volt vagy egy politikai szempontból jelentéktelen ágyas lánya volt. Az ugyanis nem lett volna logikus lépés, hogy Köszem szultána lányait házasítsa ki Oszmán, hiszen ezek a szultánák és férjeik akkor Köszemhez lettek volna elsődlegesen hűségesek. Öküz Kara Mehmed Pasa hamarosan elveszítette tisztségét és Szíriába száműzték, ahol 1621-ben hunyt el. Nem tudni, hogy Gevherhan is a pasával tartott e vagy házasságukat felbontották.

    Egyesek szerint II. Oszmán volt az, aki Gevherhan második férjét is kiválasztotta, mások szerint a frigy 1623-ban történt, tehát IV. Murad uralkodása alatt. Ebben az esetben Köszem szultána, a régens volt az, aki férjet választott Gevherhan szultána számára. Akárhogyan is, Topal Recep Pasa lett a szerencsés férj. Topal Pasával Gevherhannak egy közös gyermeke született, Safiye Hanimsultan, aki megérte a felnőttkort, 1643-ban ugyanis bizonyosan férjhez adták Siyavus Pasához. Topal Pasát 1632-ben IV. Murad szultán kivégeztette, amiért annak köze volt a korábbi nagyvezír Hafız Ahmed Pasa és Musa Çelebi meggyilkolásához és egyesek szerint azon ügyködött, hogy Muradot trónfosszák.

    Második megözvegyülése után nem tudunk semmit Gevherhan szultánáról. Egyesek szerint az 1630-as években, fiatalon elhunyt, mások szerint hosszú életet élt a Régi Palotában. Mindkét opció lehetséges, ugyanis mivel nem Köszem lánya volt, Köszemnek és Muradnak sem származott volna túl nagy előnye abból, ha kiházasítják. Lehetséges, hogy valóban a Régi Palotában élte le hátralévő életét elfeledetten. Egyes történészek 1660-t adják meg, mint halálának idejét, azonban erre sincs bizonyíték.


    Ayşe Sultan

    Ayşe szultána születési ideje hasonlóan vitatott, mint Gevherhané. A legtöbben 1605-t adják meg születési éveként, ám ez matematikailag nem lehetséges. 1605 márciusában nem születhetett, minthogy édesanyja Köszem szultána ekkor adott életet Mehmed hercegnek, az egyetlen lány pedig aki 1605-ben született néhány héttel megelőzte Mehmedet. Mehmed születése után pedig ha Köszem szinte azonnal teherbe esett volna sem tudott volna még 1605-ben életet adni egy újabb gyermeknek. Véleményem szerint Ayşe 1606 elején született. Néhányan 1608-at adják meg születési évként, ami szintén lehetséges, ám ebben az esetben nem Ayşe volt Köszem első lánya, hanem Fatma.

    Ayşe extrém példája a szultánák politikai okból történő kiházasításában. Azt már megszokhattuk, hogy csak kevés szultána élte le életét első férjével, legtöbben kétszer, háromszor kötöttek házasságot életük során. Ayşe azonban ennél jóval többször, legalább hétszer házasodott. Első férjét anyja nyomására jelölte ki számára édesapja, I. Ahmed 1612-ben Gümülcineli Nasuh Pasa személyében. A tény, hogy Ayşét és Gevherhant is 1612-ben házasították ki arra enged következtetni, hogy ők volta Ahmed két legidősebb lánya. A házasságot sosem hálták el, Ayşe pedig sosem költözött össze a pasával, különösen, hogy 1614-ben az addig nagyvezírként tevékenykedő Nasuh Pasát Ahmed szultán kivégeztette júliusban. Több beszámoló szerint Ayşe jelen volt a kivégzésnél, ami nagyon megviselte őt.

    Ayşe első valódi házasságára 1620-ban került sor, amikor féltestéve II. Oszmán házasította ki Şehit Karakaş Mehmed Pasához, Buda beglerbégjéhez. Oszmánnak nagyon nagy szüksége volt a támogatókra, ezért vállalta, hogy Ayşét is felhasználja ehhez, ami kockázatos volt, tekintettel arra, hogy Köszem lánya volt. Ayşe valószínűleg nem utazott Budára a férfihez, hiszen az a frigy megköttetése után szinte azonnal Oszmánnal együtt Lengyel Királyság felé vonult hadjáratra. A hadjárat során a férfi elhunyt, így Ayşe másodjára is megözvegyült alig 15 évesen.

    Harmadik férjét már édesanyja választotta ki Ayşe számára 1626-ban, Müezzinzade Hafız Ahmed Pasa személyében, majd 1627-ben sor került az esküvőre is. Ez a frigy volt Ayşe első rendes házassága. A pasa túl volt a hatvanon, míg Ayşe alig töltötte be a huszat. A frigyből két gyermekük született Sultanzade Mustafa Bey és egy névtelen fiú. Mustafa Bey 1628-ban született és felnőttkort megérve, 1670 körül hunyt el. Férjét 1632-ben egy lázadás során meglincselték a janicsárok és Ayşe újra megözvegyült.

    A még mindig fiatal Ayşe következő férje Murtaza Pasa volt, Diyarbakir beglerbégje. A férfi öreg volt és beteges. Ayşe szívből gyűlölte ezt a férjét, mind közül a legjobban. Ebben talán az is közrejátszott, hogy bár 1632-ben kijelölték férjének, a pasa csak 1635-ben érkezett meg Isztambulba, hogy feleségül vegye a szultánát. Nem volt talán meglepő és megrendítő Ayşe számára, mikor a pasa 1636-ben elhalálozott Murad hadjáratán.

    Következő házassága meglepően hosszúra sikerült. 1639-ben adták hozzá Silahdar Ahmed Pasához és 1644-ig a pasa haláláig együtt voltak. A frigyből nem született gyermek, lévén Ayşe is egyre jobban benne volt a korban és talán nem is vágyott arra, hogy szexuális kapcsolata legyen újabbnál újabb de öregebbnél öregebb férjeivel. A szultánák elméletileg elutasíthatták a szexuális együttlétet férjükkel, ám nem áll rendelkezésre kellő információ, hogy biztosak lehessünk abba, hogy ez a gyakorlatban is hasonlóan működött.

    Következő házassága is csupán négy évig tartott. 1645-ben adta hozzá édesanyja Hezargratlı Voynuk Ahmed Pasához. A pasa hamarosan kegyvesztett lett és Edirnébe száműzte őt az őrületbe egyre lejjebb csúszó szultán, I. Ibrahim. Ibrahim bár Ayşe édesöccse volt, hogy anyját - akivel rossz volt a viszonya - büntesse 1647-ben arra kényszerítette Ayşét, másik édestestvérét Fatmát és Hanzadét, valamint Kösem kedvenc leányunokáját, Esmehan Kayát, hogy szolgálják új feleségét. Nem tudni, hogyan viselte a négy nő a megaláztatást. Amellett, hogy Telli Hümaşah szolgálóiként éltek egy ideig minden földjüket és javukat is elkoboztatta a szultán, hogy ezzel büntesse anyjukat. Amikor pedig a szultán szerint nem szolgálták megfelelően Telli Hümaşah-t, száműzte őket Edirnébe. Ibrahimot végül hamarosan trónfosztották, Ayşe és testvérei élete pedig visszatérhetett a normális kerékvágásba. Nemsokkal Ibrahim trónfosztása és halála után Ayşe férje, Voynuk Ahmed is elhunyt 1649 júliusában.

    Ayşe negyvenes évei elején járt, amikor az új szultán 1654-ben eljegyezte őt Ibşir Mustafa Pasával, aki a szultánával egykorú volt. Az esküvőre 1655 februárjában került sor és végül ez lett Ayşe legkiegyensúlyozottabb, de legrövidebb házassága. Életében először, korban hozzáillő férjet kapott. Izgatottságára utal az is, hogy több levelet és követet küldött a férifnek házasságuk megkötése előtt, hogy mielőbb térjen vissza Isztambulba, hogy végül megköthessék a házasságot. Végül Ayşe bizalmas szolgálója, Mercan Aga volt az, aki sikerrel meggyőzte a pasát, hogy igyekezzen. Amint a pasa megérkezett Ayşe hatalmas pompával és ünnepséggel fogadta jövendő férjét. A frigy azonban nem tartott soká, tekintettel arra,hogy İbşir Mustafa Paşa 1655 májusában hagyta hátra a földi világot.

    Ayşe hamarosan követte utolsó férjét, és 1657 májusában elhunyt. Bár házasságai pontosan dokumentáltak, mást nem tudunk életéről.


    Fatma Sultan

    Fatma szultána születési ideje szintén bizonytalan, vagy 1606 végén született, vagy 1607-ben, esetleg 1608-ban. Ő volt Köszem szultána és Ahmed szultán harmadik gyermeke, második lánya. Gyermekkoráról nem sokat tudni, annyi bizonyos, hogy Ahmed szultán 1617-es halála után édesanyjával és lánytestvéreivel együtt a Régi Palotába költözött, ahol egészen 1623-ig éltek.

    Nővéreivel ellentétben Fatmának nem volt gyermekkorában köttetett házassága. Első férjét 1624-ben jelölte ki neki édesanyja, Çatalcalı Hasan Pasa személyében. Frigyükből egy fiú született, Sultanzade Hasan Bey, aki valószínűleg gyermekkorában elhunyt. Férjét nagyon kedvelte Köszem szultána és épp ez okozta vesztét. A vele való túlzott foglalkozás és kivételezés olyannyira feldühítette a tinédzser szultánt, IV. Muradot, hogy 1628-ban kivégeztette a pasát.

    Murad 1628-ban, azonnal új férjet választott nővérének, ezúttal a janicsárokat vezető Kara Mustafa Pasa lett a kiválasztott, ám a frigy szinte épphogy megköttetett, Murad kivégeztette a pasát ugyanabban az évben.

    Fatma szultána legújabb férje Canbuladzade Mustafa Pasa lett 1631-ben. A házasságból két felnőttkort megélő fiú gyermek született Sultanzade Hüseyn Pasa (1633 - 1680), és Sultanzade Süleyman Bey (1635 - 1665). Egyesek említenek egy Ayşe nevű lányt is, ám ő a pasa előző házasságából született, nem Fatma volt az édesanyja. A változatosság kedvéért Murad ezt a férjet is nemsokára kivégeztette, 1636-ban.

    Öccse, Murad 1640-ben elhunyt, Fatmára pedig nyugodtabb időszak köszöntött. Édesanyja és az új szultán, I. Ibrahim sem házasította ki többé Fatmát, aki így minden bizonnyal gyermekei nevelésével foglaltoskodott a Régi Palotában egészen addig, amíg 1647-ben nem fosztotta meg minden javától Ibrahim és kényszerítette, hogy szolgálja új feleségét, Telli Hümaşaht. Elégtétel lehetett talán számára, hogy öccsét hamarosan trónfosztották és kivégezték, így visszakaphatta javait és folytathatta gazdag életvitelét. Fatmáról tudni lehet, hogy igen sokat költött, amely következő férjei számára igen nagy terhet rótt.

    Húsz éves özvegység után, 1656-ban unokaöccse, az új szultán IV. Mehmed férjhez adta Fatmát Koca Yusuf Pasához, a frigy azonban rövidéletűnek bizonyult, hiszen a pasa 1658-ban elhunyt.

    Fatma életvitelét jól ismerve a nagyvezír Köprülü Mehmed Pasa úgy döntött, hogy riválisához Gazi Melek Ahmed Pasához adja nőül a szultánát 1661-ben. Köprülü jól szórakozott a házasságon, többször viccelt azzal, hogy Melek Ahmednek olyan nehéz lesz kielégíteni a szultána anyagi igényeit, mint egy elefántot jóllakatni. Fatmának a legkevésbé sem volt ínyére a frigy, egyrészt mert élvezte özvegy éveit és majd 60 évesennem vágyott újabb házasságra. Melek Ahmed Pasa pedig még midnig gyászolta előző feleségét, IV. Murad lányát, Esmehan Kayát, akit szívből szeretett. A frigy végül mindkét fél ellenrézései ellenére megköttetett. A nászéjszakán Fatma bemutatta követeléseit Melek Ahmed Pasának, aki közölte hogy nem engedheti meg magának, hogy fizesse Fatma költséges életét. A szultána erre válással fenyegetőzött, amit a pasa sem bánt volna, ám nem engedélyezték válásukat. Köprülü azonban nem szórakozhatott sokáig az általa viccesnek tartott házasságon, 1661-ben ugyanis meghalt. 1662-ben aztán Melek Ahmed Pasa elhunyt és megszabadult a kellemelten helyzetből. Fatma az új nagyvezírtől - aki egyébként Köprülü fia volt - követelte, hogy ahelyet, hogy Melek Ahmed anyagi javait a kincstárba szállítsák neki adják, mint övegyének. Ifjabb Köprülünek esze ágában sem volt lemondani Melek Ahmed Pasa javairól, azonban a szultán és a valide szultána ráparancsoltak, így a javak végül Fatmához kerültek.

    Fatma a következő évben újabb házasságot kötött, Kanbur Mustafa Pasával, Bagdad beglerbégjével, mely házasság a pasa 1666-os haláláig tartott. Nem ez volt azonban Fatma utolsó házassága, 1667-ben Közbekçi Yusuf Pasához adták nőül. Egyesek szerint nemsokkal a házasságkötés után elhunyt, ám pontos halálozási dátuma nem ismert. Fatma, nővéréhez hasonlóan hétszer házasodott.


    Hanzade Sultan

    Hanzade szultána 1609-ben született Köszem szultána és Ahmed szultán negyedik gyermekeként, harmadik lányaként. Édesanyja minden kétséget kizáróan Köszem szultána volt. Gyermekkorát nővéreivel együtt ő is a Régi palotában töltötte és egyesek szerint ő volt Köszem kedvence.

    Első házasságára öccse, IV. Murad uralkodásának első évében került sor 1623-ban. Érdekesség, hogy bár elméletileg fiatalabb, mint Fatma szultána, mégis előbb házasodott meg nővérénél. Férje Bayram Aga lett, a janicsárok egyik vezető agája, aki alacsony beosztása ellenére azzal érdemelte ki a frigyet, hogy nagy segítséget nyújtott Köszem és Murad számára abban, hogy az ifjú szultánt és édesanyját elfogadják a janicsárok. Amellett, hogy Bayram Aga nem volt öreg, néhány beszámoló szerint még jóképű is volt. Emellett pedig Murad szultán nagyon szerette a férfit, így Hanzadének lehetett a legkiegyensúlyozottabb házassága nővérei között. Különösen, hogy 1637-ben Murad kinevezte Bayramot nagyevzírnek. Innentől kezdődően úgy tűnhetett Hanzadének mindene megvan, jóképű férj, jó viszony édesanyjával, jó viszony férje és öccse között, gyermekei is születtek. Azonban hamarosan minden megváltozott, 1638-ban Bayram Pasa hirtelen ágynak esett és haldokolni kezdett. Oldalán volt felesége és a szultán maga is, aki a beszámolók szerint zokogott, amikor Bayram Pasa hátrahagyta a földi világot. Gyermekei is minden bizonnyal gyermekként elhunytak, hiszen senki sem említi őket többé.

    Hanzade özvegységében minden bizonnyal visszavonult a Régi Palotába. Egyesek szerint 1643-ban férjhez adták Nakkaş Mustafa Pasához, azonban semmi sem bizonyítja ezt a frigyet. Lehetséges, hogy Hanzade életében csupán egyszer házasotott. 1647-ben nővérei és unokahúga mellett őt is kényszerítette öccsük, I. Ibrahim hogy szolgálják új feleségét Telli Hümaşaht.

    Hanzade 1650 szeptemberében hunyt el, így nem kellett megélnie édesanyja 1651-es meggyilkolását. Öccse, Ibrahim mauzóleumában temették el.


    Burnaz Atike sultan

    Atike szultána 1614-ben vagy 1615-ben született és bár egyes források Köszem lányaként tekintenek rá, kétségkívül nem az ő gyermeke volt. Ahmed szultán halálával Atike a Régi Palotába költözött édesanyjával és ott is maradt első kiházasításáig.

    Első férje Musahib Cafer Pasa lett, akivel 1630-ban kötött házasságot és akit bátyja, IV. Murad jelölt ki számára. Házasságuk sokáig tartott, a pasa 1647-es halála vetett neki csupán véget. Hosszú házasságuk gyermektelen maradt, amely Atike esetében érdekes esemény. Egyrészt ilyen hosszú házasság esetén valószínűtlen, hogy ne hálták volna el azt. Másrészt tudjuk, hogy Atike szultána imádta a gyermekeket. Így felmerül annak a lehetősége is, hogy a szultánának (vagy a pasának) nem lehetett gyermeke. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy volt egy fogadott fia, III. Mihnea havasföldi fejedelem. Mihnea Evliya beszámolói alapján Atike szultána udvarában nőtt fel Isztambulban.

    Atike szultána hosszú házassága alatt nevelhetett ki egy ágyast, a nála 10-12 évvel fiatalabb Turhant. A lányt minden bizonnyal ajándéknak szánta, hiszen komoly oktatásban részesítette. Atike végül öccse, I. Ibrahim trónralépése után ajándékozta neki az ifjú ágyast, aki hamarosan fiú gyermekkel ajándékozta meg Ibrahimot. Atike és Turhan Hatice nagyon közel álltak egymáshoz, Atike minden bizonnyal igyekezett támogatni és tanácsokkal ellátni Turhant Ibrahim uralkodása alatt. Ibrahim ugyanis igen ellenséges volt, mind Turhannal, mind annak fiával. Atike komolyan részt vett Turhan fiának nevelésében, olyannyira, hogy Mehmed második anyjaként tekintett a gyermektelen hercegnőre. Atike emellett az egyik árvánmaradt szultánát, Ibrahim lányát, Fatmát is sajátkezüleg nevelte fel Turhan Haticével együtt. Bár Atikéről nem tudni, hogy részt vett e a Köszem elleni 1651-es összeesküvésbe, Turhannal való szoros viszonyára alapozva feltételezhető, hogy valamilyen módon támogatta Turhant.

    Megözvegyülése után I. Ibrahim házasította ki újra Atike szultánát 1648-ban, Kenan Pasához, akivel házasságuk 1652-ig, a pasa haláláig tartott. Mások szerint Musahib Cafer Pasa 1633-ban elhunyt és Atike már ekkor férjhez ment Kenan Pasához. Következő házasságára 1652-ben került sor, ezúttal IV. Mehmed szultán, Atike “fogadott fia” házasította ki őt, Doğancı Yusuf Pasához. Doğancı Yusuf Pasa 1670-ben hunyt el, mivel Atikét utána nem említik többé, feltételezhetően 1670 előtt halt meg. Öccse, Ibrahim mazóleumában helyezték végső nyugalomra. Atike kapcsán felmerül, hogy Sarı Kenan Pasşa és Mufettis İsmail Pasa is a férjei voltak, ám mivel élt másik Atike szultána is ebben az időszakban, nehéz biztosan eldönteni.


    Abide Sultan

    Abide szultána I. Ahmed poszthumusz gyermeke, aki 1618-ban, Ahmed halála után jött világra. Édesanyja minden valószínűség szerint egy jelentéktelen ágyas lehetett. Abide születésétől kezdve a Régi Palotában élt egészen házasságkötéséig.

    Abide első ismert házasságát 1642-ben kötötte Küçük Musa Pasával. Kései ez első házasságnak, ugyanis Abide eddigre már 24 éves volt. Két magyarázat létezik, az egyik, hogy lényegében nem tartották fontosnak, hogy kiházasítsák, hiszen nem a hatalmon lévő Köszem lánya volt; vagy egyszerűen Abidének volt egy kevésbé jelentős első férje is, aki azonban eltűnt a történelemben.

    Utolsó említése 1647/8-ból való, amikor férje elhunyt. Ez arra utal, hogy talán Abide is ekkor halhatott meg. De az sem zárható ki, hogy egyszerűen megözvegyülése után visszaköltözött a Régi Palotába, ahol elfeledetten élte le hátralévő éveit.


    A fent említett lányok mellett Ahmednak volt több lánya, akik gyermekként elhunytak, mint például Zahide, Esma, Hatice vagy Zeynep. Zeynep esetében felmerül, hogy nem Ahmed hanem II. Oszmán lánya volt. Ezek a gyermekek mind csecsemőként elhunytak. 

    Emellett egyes történészek találtak arra való utalást is, hogy Ahmed egyik lánya Şehit Ali Pasa neje volt. A pasa 1624-ben hunyt el. Ennek a szultánának a neve nem ismert. Lehetséges, hogy Ahmed egy másik felnőttkort megért lánya volt, vagy az 1624-ig nem kiházasított szultánák egyike volt, így például lehetett Fatma, Abide vagy Atike.

    Felhasznált források: G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839 Y. Öztuna - Sultan Genç Osman ve Sultan IV. Murad; L. Peirce - The Imperial Harem; N. Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; M. Ç. Uluçay - Padişahların Kadınları ve Kızları; A. D. Alderson - The Structure of the Ottoman Dynasty; B. Tezcan - The debut of Kösem Sultan’s political carreer

    View Full
  • reallifesultanas
    03.12.2020 - 4 monts ago
    Portraits of Mehmed III's daughters / III. Mehmed lányainak portréja

    Mehmed III’s harem is one of the worst documented in the history of the Ottoman Empire. We know of only two of his concubines, the two later valide sultanas, Halime and Handan. This may have been due to the excessive influence of Mehmed’s mother. Safiye Sultan did not tolerate any other influential woman in her environment, so she prevented Mehmed’s concubines from gaining influence in every way possible. We know that Mehmed’s favorite may have been Halime, which really annoyed Safiye and later a bloody fight ensued between the two women. Mehmed has only a few daughters known, but we know little about them as well, and it is impossible to establish with certainty who the mother of these girls was.

    The eldest sultana

    According to reports, Mehmed had an 18-year-old daughter in 1600. It is worth noting here that the Ottomans did not calculate the age on the basis of the years already filled but on the basis of what was to be filled. So this 18-year-old princess was probably not 18 years old but turned 17 in 1600. This suggests that she was born in 1583. However, this is problematic, as Mehmed left Istanbul only in December 1583 and arrived in Manisa in January 1584. His first child was born in February 1585, he was Prince Selim, son of Handan. So the princess could be neither 18 nor 17 years old in 1600 as princes couldn’t produce children before leaving for their provinces.

    It is worth noting that Mehmed made one of his father’s concubines pregnant in 1582 or early 1583. It would be mathematically possible, therefore, that the eldest princess was born from this relationship, but the valide sultan, Nurbanu tried with all her power to cover up the situation and executed the pregnant concubine. Thus, it is theoretically not possible that in 1600 Mehmed had a 17-18-year-old daughter. Of course, the question arises in us, “what if Nurbanu just hid the pregnant concubine, who then gave birth to a girl, to this princess?”. And while this topic is worth a good bit of discussion, historically it is by no means considered provable or not possible at all.

    We know nothing else about the princess, not knowing whether she was married, had a family, or died young. However, based on the fact that she was mentioned during neither her father nor her younger brother, Ahmed I’s reign, she may have died soon after 1600.

    Ayşe Sultan

    All that is known about Ayşe is that she was the wife of Destari Mustafa Pasha, so since she was married, she reached adulthood. Not even her name is certain. Now, for the sake of simplicity, call her Ayşe. Since it didn’t survive when she married Destari Mustafa Pasha, it’s hard to say when she could have been born and who was her mother. Perhaps he may have been born between 1585 and 1590. In this case she could be Handan’s daughter, as for no information about Handan’s other child has survived from this interval.

    The pasha died in 1614, and as Ayşe is not mentioned later, it cannot be ruled out that she died before the pasha. The pasha was buried in his own türbe. Next to him, there are three children sarcophagus, presumably two daughters and one boy. All three died as children, but it is not known from whom they were born. However, since the children lying next to the Pasha and his wife, Ayşe Sultan, it can be assumed that the three children were theirs.

    Hatice Sultan

    Her name is uncertain, as is when she was born or who was her mother. All we know about her is that in November 1604, her brother, Ahmed I, married her to Mirahur Mustafa Pasha. From the date of her marriage we can conclude that she was born between 1585 and 1590. Some believe she was Halime’s daughter, however, we have no evidence to suggest this. She was remarried in 1612, this time to Cigalazade Yusuf Sinan Pasha, the Grand Vizier’s son, Mahmud Pasha. She died shortly after the wedding.

    Şah Sultan

    The name of Şah is also not certain, but it is very likely that she was the daughter of Halime and was born between 1585 and 1590. Her younger half-brother, Ahmed I, married her in 1604 to Kara Davud Pasha. Some say they had a son together.

    Shortly after Ahmed I’s death, Şah’s younger brother, Mustafa, ascended to the throne, but soon he was dethroned and Ahmed’s son, Osman, was made a sultan. During the reign of Osman, Davud had a very difficult life, for Osman hated the pasha quite for being the greatest supporter and right hand of Halime Sultan and Mustafa I. This certainly affected Şah’s life as well. For this reason, it is very likely that Şah was also actively involved in the dethronement of Osman and the re-enthronement of Mustafa I. It is important to note that according to some ambassadorial accounts, Davud Pasha and Halime Sultan planned to name the son of Davud and Şah as Mustafa’s heir, since Mustafa was unable to have a child. However, this is a controversial and perhaps only rumored account.

    Although Osman was successfully dethroned and Mustafa was again made a sultan, Halime Sultan and Davud were reckless as they humiliated and executed Sultan Osman II. And for this, it was impossible to avoid their punishment. Halime, to save herself and her son, Mustafa, made Davud as a scapegoat for the execution of Osman. Davud was thus sentenced to death. After the execution of Davud Pasha and the dethronement of Mustafa I, like her mother, Şah also disappeared from history. No one mentioned her anywhere. We could assume that she was deceased, but knowing the circumstances, it is very likely that they were merely trying to forget about her, as she was the wife of Davud Pasha, who was called as a traitor. Thus Şah may have spent the rest of her life in the Old Palace along her mother, Halime. We don’t know when she died.

    Anonymous Sultanas

    • We don’t know her name or date of birth or death. The only sure thing about her is that she reached adulthood as she was the wife of Tyriaki Hasan Pasha. The Pasha died in 1611, and the sultana is not mentioned after that at all.
    • The name and date of birth of another anonymous sultana are unknown. Ahmed I married her to Ali Pasa, who died in 1617. The sultana was surely still alive in 1616, as the Austrian ambassador met Ali Pasha in 1616, and described him as “a self-respecting, liberal, Christian-like man in his 50s who married the sultan’s (Ahmed I) sister.” Some believe that this sultana was the anonymous daughter of Mehmed III, who died in 1628, but there is no evidence to this. It is possible that the sultana who died in 1628 was another daughter of Mehmed III.

    Used sources: B. Tezcan - The Second Ottoman Empire: Political and Social Transformation in the Early Modern Period; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

    *    *    *

    III. Mehmed háreme az egyik legrosszabbul dokumentált az Oszmán Birodalom történetében. Ágyasai közül is csupán kettőt ismerünk, a két későbbi valide szultánát, Halimét és Handant. Ennek oka Mehmed édesanyjának túlzó befolyása lehetett. Safiye szultána nem tűrt el más befolyásos nőt a környezetében, így minden létező módon akadályozta, hogy Mehmed ágyasai befolyát szerezzenek. Tudjuk, hogy Mehmed kedvence Halime lehetett, ami nagyon bosszantotta Safiyét és később vérre menő harc alakult ki a két nő között. Mehmednek csupán néhány lánya ismert, ám róluk is keveset tudunk, azt pedig lehetetlen biztosra megállapítani, hogy ki volt ezeknek a lányoknak az anyja.

    A legidősebb szultána

    Követi beszámolók alapján Mehmednek 1600-ban volt egy 18 éves lánya. Itt érdemes megjegyezni, hogy az oszmánok nem a már betöltött évek alapján számolták a kort, hanem a betöltendő alapján. Tehát ez a 18 éves hercegnő, valószínűleg nem 18 éves volt, hanem a 17-t töltötte be 1600-ban. Ez arra utal, hogy 1583-ban jött világra. Ez azonban problémás, ugyanis Mehmed 1583 decemberében hagyta csupán el Isztambult, Maniszába pedig 1584 januárjában érkezett meg. Első gyermeke 1585 februárjában jött világra, ő volt Szelim herceg, Handan fia. Tehát a hercegnő sem 18, sem 17 éves nem lehetett 1600-ban, ugyanis a hercegek nem nemzhettek gyermeket azelőtt, hogy saját tartományukba költöztek volna. .

    Érdemes kitérni arra, hogy Mehmed 1582-ben vagy kora 1583-ban teherbe ejtette apja egyik ágyasát. Matematikailag lehetséges lenne, tehát, hogy e legidősebb hercegnő ebből a kapcsolatból született, azonban az esetet Nurbanu valide szultána minden erejével igyekezett eltussolni és a terhes ágyast kivégeztette. Így tehát elméletileg nem lehetséges, hogy 1600-ban Mehmednek lett volna egy 17-18 éves lánya. Természetesen felmerül az emberben a kérdés, “mi van akkor, ha Nurbanu csak elrejtette a várandós ágyast, aki aztán egy lánynak adott életet, ennek a hercegnőnek?”. És bár ez a téma megér egy jó kis diskurzust, történelmileg semmiképpen sem tekinthető bizonyíthatónak vagy egyáltalán lehetségesnek.

    A hercegnőről semmi mást nem tudunk, nem tudni, hogy megházasodott e, lett e családja vagy fiatalon meghalt. Azonban arra alapozva, hogy sem apja, sem öccse, I. Ahmed uralkodása során nem említik, valószínűleg 1600 után elhunyhatott.

    Ayşe Sultan

    Ayşe szultánáról csupán annyit tudni, hogy Destari Mustafa Pasa felesége volt, tehát mivel férjhez ment, megérte a felnőttkort. Még a neve sem bizonyos, hogy Ayşe volt. Most az egyszerűség kedvéért azonban nevezzük így. Mivel nem maradt fenn, hogy mikor ment férjhez Destari Mustafa Pasához, nehéz megmondani, hogy mikor születhetett és ki lehetett az édesanyja. Talán 1585 és 1590 között születhetett, ugyanis ebből az intervallumból nem maradt fenn információ Handan más gyermekéről.

    A pasa 1614-ben halt meg, mivel Ayşét nem említik később, nem kizárt, hogy még a pasa előtt elhunyt. A pasát saját türbéjében helyezték végső nyugalomra. Mellette három gyermek szarkofágja található, feltehetőleg két lányé és egy fiúé. Mind a hárman gyermekként elhunytak, de nem tudni, hogy kitől születtek. Mivel azonban a gyermekek a pasa és Ayşe szultána mellett fekszenek, feltételezhető, hogy közös gyermekeik voltak.

    Hatice Sultan

    Neve nem biztos, mint ahogy az sem, hogy mikor született vagy ki volt az édesanyja. Annyit tudunk róla, hogy 1604 novemberében testvére, I. Ahmed adta őt feleségül Mirahur Mustafa Pasához. Házasságának dátumából arra következtethetünk, hogy 1585 és 1590 között jött világra. Egyesek úgy vélik, Halime lánya volt, azonban nem áll rendelkezésünkre erre utaló bizonyíték. 1612-ben újra férjhez adták, ezúttal Cigalazade Yusuf Sinan Pasa nagyvezír fiához, Mahmud Pasához, azonban a szultána nemsokkal az esküvő után elhunyt.

    Şah Sultan

    Şah szultána neve szintén nem bizonyos, az azonban igen valószínű, hogy Halime lánya volt és 1585-1590 között született. Öccse, I. Ahmed adta őt nőül 1604-ben Kara Davud Pasához. Egyesek szerint a házasságból egy fiú született.

    I. Ahmed halála után rövid időre Şah öccse, Musztafa került a trónra, ám idővel trónfosztották és Ahmed fiát, Oszmánt tették szultánná. Oszmán uralkodása alatt Davudnak igen nehéz volt az élete, Oszmán ugyanis meglehetősen gyűlölte a pasát, amiért az I. Musztafa és anyja Halime szultána legnagyobb támgoatója és jobb keze volt. Ez minden bizonnyal Şah életére is hatással volt. Emiatt igen valószínű, hogy Şah is aktívan részt vett Oszmán megbuktatásában és Musztafa újbóli trónraültetésében. Fontos megjegyezni, hogy egyes követi beszámolók szerint Davud Pasa és Halime szultána azt tervezték, hogy mivel Musztafa nem volt képes gyermeket nemzeni, David és Şah fiát akarták a trónra ültetni Musztafa után. Ez azonban vitatott és talán csak pletykákra épülő beszámoló volt.

    Bár Oszmánt sikerrel trónfosztották és Musztafából újra szultánt csináltak, meggondolatlanul megalázták és kivégezték II. Oszmán szultánt, amiért nem kerülhették el büntetésüket. Halime, hogy magát és fiát, Musztafát mentse Davudot kiáltotta ki bűnbaknak Oszmánkivégzéséért. Davudot így halálra ítélték. Davud Pasa kivégzése és Musztafa trónfosztása után akárcsak édesanyja, Halime, Şah is eltűnt. Senki nem említette sehol. Feltételezhetnénk, hogy elhunyt, azonban ismerve a körülményeket igen valószínű, hogy csupán igyekeztek megfeledkezni róla, hiszen az árulónak kikiáltott Davud Pasa neje volt. Így Şah talán hátralévő életét a Régi Palotában élte le anyja, Halime mellett. Nem tudjuk mikor halt meg.

    Anonymus Sultanas

    • Sem nevét, sem születési vagy halálozási idejét nem tudjuk. Annyi simeretes, hogy megérte a felnőttkort és Tyriaki Hasan Pasa felesége volt. A pasa 1611-ben hunyt el, a szultánát utána nem említik.
    • Másik névtelen szultána neve és születési ideje nem ismert. I. Ahmed adta őt nőül Ali Pasához, aki 1617-ben hunyt el. A szultána 1616-ban biztosanéletben volt még, ugyanis az osztrák követ 1616-ban találkozott Ali Pasával, akit úgy jellemzett, mint “Magas önbecsülésű, liberális, kereszténynek tűnő, 50-es férfi, aki a szultán (I. Ahmed) testvérét vette nőül.” Egyesek úgy vélik, hogy ez a szultána volt az a névtelen lánya III. Mehmednek, aki 1628-ban hunyt el, ám nincs erre utaló bizonyíték. Lehetséges, hogy az 1628-ban elhunyt szultána egy másik szultána volt.

    Felhasznált források: B. Tezcan - The Second Ottoman Empire: Political and Social Transformation in the Early Modern Period; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

    View Full
  • reallifesultanas
    02.12.2020 - 4 monts ago
    Portraits of the daughters of Murad III / Murad III lányainak portréja

    Sultan Murad III has had at least 28 daughters born in his lifetime, but only a few of them are known by their names. Most of his daughters are lost in history as they died young or simply were insignificants in the political fields. During the epidemic of 1597-98, at least 17 daughters of Murad died. His two best-known daughters are Ayşe and Fatma, who were born from his favorite concubine, Safiye Sultan, but there were more daughters of his.


    Ayşe Sultan

    The exact birth-date of Ayşe is unknown, but she was most likely the eldest daughter of later Murad III and Safiye Sultan, so she was born between 1565 and 1570. She spent her childhood in her father’s province of Manisa, until in 1574 her grandfather Selim II died. Then, following her father, she moved to Istanbul and settled in Topkapi Palace. Ayşe, together with her siblings, essentially grew up there, under the strict supervision of her mother and grandmother. There is no information about Ayşe’s relationship with her mother or grandmother, but her personality and nature make it likely that her grandmother, Nurbanu, played an important role in her upbringing. Moreover, we must not forget that Nurbanu wanted to marry Ayşe very hardly to her adoptive son. So maybe she liked Ayşe very much? Anyhow, in the end, the marriage did not happen.

    The 1580s brought a big change in the life of Ayşe. Her mother and grandmother became tenser and tenser to each other and there was an increasingly fierce struggle between them. It finally peaked in 1583 when her mother was exiled from Topkapi Palace. According to some sources, Ayşe and her sisters accompanied Safiye to the Old Palace and spent the next roughly two years there. It is not known how this exile affected the relationship between Ayşe and her father. When her grandmother,  Nurbanu, passed away, her mother gradually returned to the sultan’s grace and soon Safiye could plan her own and her daughter’s wedding. Sultan Murad wanted to marry Safiye and marry off his daughter Ayşe to one of his trusted men.

    Her first marriage took place in 1586, to Ibrahim Pasha, the beylerbey of Egypt. The wedding took place with huge celebrations which lasted for a week. Ayşe finally could be in the spotlight for a while after her exile in recent years. Soon, however, she moved to Egypt with her husband. Ibrahim Pasha was out of favor during Murad’s reign, but with Murad’s death his star began to rise the brother of Ayşe, Mehmed III, named his Grand Vezier three times. Thus Ayşe was able to live in the capital again, close to her family. Ibrahim Pasha died on July 10, 1601, and Ayşe was widowed. The pasha was buried in the Şehzade Mosque Complex along with his two children, a boy and a girl who most probably were the children of Ayşe and the pasha, but they died as infants.

    However, she could not enjoy her widowhood for long. In April 1602, Ayşe was remarried, this time to Yemişci Hasan Pasha. Ayşe had no intention of marrying the pasha at all because the man was known as a tough man who was rude and ignorant. Despite all her resentment, under the pressure of her mother, the marriage happened but was a short-lived one. Yemişci Hasan Pasa soon fell out of the favor of the sultan (or rather the favor of Safiye) and was sentenced to death. Ayşe pleaded her mother and the sultan to spare her husband’s life and allow them to go on a pilgrimage to purify themselves or go into voluntary exile to Egypt. However, the sultan refused his sister’s request and told her that if she clung so much to her husband, she could follow him to death. It is not known whether Ayşe ended up begging for her husband’s life out of a sense of duty or she started to like him in the meantime. Yemişci Hasan Pasha hid in Ayşe’s palace, but was found and executed on October 18, 1603, and Ayşe was widowed again. Somewhat nuanced the romantic image of Ayşe begging for her husband’s life, that some say she fell in love with Güzelce Mahmud Pasha when her husband was still alive. This Güzelce Mahmud pasha did his best to execute Yemişci Hasan Pasha. Güzelce Mahmud Pasa tried to forge his own fortune in this way and in the end he managed it.

    Sultan Mehmed III soon passed away, so Ayşe was married off by her nephew, Ahmed I, this time to Güzelce Mahmud Pasha, her lover in 1604. This marriage did not last long either, as Ayşe died on 15 May 1605. She has done a lot of charity during her short life. In 1603, she established a fountain in the garden of ​​the Şehzade Mosque complex in memory of her first husband, as well as a fountain in other parts of the capital and had a bridge built in the countryside. She also explained in detail in her testament how she wanted to help people even after her death. According to her will, she freed all her servants; 10,000 akces were set aside to be paid for those in prison for debt; she sacrificed 2,000 akces to help the needy, the sick, the poor, and orphans; she wished to distribute the remainder among the poor of Mecca, Medina, and Jerusalem; and she sacrificed a certain amount to set free the imprisoned Muslims during the wars, on the proviso that the female prisoners must be set free first. She was buried in her father’s mausoleum at Aya Sofiya.


    Fatma Sultan

    The exact date of Fatma’s birth is unknown, but it is certain that she was younger than Ayşe, and perhaps even Mehmed. She was most likely born between 1570 and 1575. Like her sister, she was the child of the later Sultans Murad III and Safiye. She spent the first few years of her life in her father’s province of Manisa, then moved to Istanbul in 1574 when her father became a sultan. Her mother’s exile in 1583 brought serious changes in her life, as she probably accompanied her mother, Safiye, to the Old Palace along with her sisters. Soon, however, they returned to the sultan’s favor and were able to go home to Topkapi Palace.

    On December 8, 1593, her father married off her to Admiral Halil Pasha in a huge ceremony. The ambassadors made detailed descriptions of the wedding ceremony. The marriage turned out to be a happy one, Fatma and Halil Pasha fit together perfectly, and they also tried to support Safiye Sultan in her intrigues. In 1595 the head of the fleet, Halil Pasha, did not left Istanbul with his fleet because Fatma was pregnant and wanted her husband to be by her side. This also suggests that it was a good marriage and that Safiye liked Halil. From their marriage, a child was born in the fall of 1595, Sultanzade Mahmud Bey, who died in 1598, presumably as a result of an epidemic. Halil Pasha died in 1603 and Fatma was widowed.

    Some sources say she was married to Cafer Pasha, a vizier, shortly after Halil Pasha’s death, but others dispute this. Then in 1604 his nephew, Ahmed I, married her off to Hızır Pasha. The exact time of Fatma’s death is disputed, but she probably died in early 1620. She was buried in hwe father’s mausoleum at Aya Sofiya as her sister Ayşe.


    Hüma / Hümaşah Sultan

    Hümaşah was also the daughter of the late Murad III and was born in his Manisa province, which is why historians conclude that she was also Safiye’s daughter, so she is the full-sister of Ayşe and Fatma. She was named after Murad’s cousin, Hümaşah, who presented Safiye to Murad in the past. This fact also suggests that Hümaşah was the daughter of Safiye. Some sources believed for years that she became the wife of Sokolluzade Lala Mustafa Pasha before 1580, based on which it was thought that she was the first child ot Murad and Safiye. However, it is now certain that she was only mistaken with Hümaşah, the daughter of Şehzade Mehmed (son of Hürrem), who was truly the wife of Sokolluzade Lala Mustafa Pasha. Thus, it is certain that Hümaşah married only once in her life, to Nişar Mustafazade Mehmed Pasha, but the date of the wedding is unknown. However, Hümaşah was never mentioned once after the pasha’s death in 1586, nor was she included in the harem registers, which clearly suggests that she died in the 1580s.


    Fahriye Sultan

    Murad III ended his monogamous relationship with Safiye around 1583 and accepted dozens of concubines from then on. One anonymous concubine gave birth to Fahriye Sultan between 1585 and 1590. Fahriye’s first marriage took place only after the death of her father, by her nephew - who was about the same age as her - Ahmed I, who married her to Çuhadar Ahmed Pasha in 1604. Others say Bosnian Sofu Bayram Pasha was her husband. In 1618 she was widowed and retired to the Old Palace. She never remarried and lived her remaining years within the walls of the Old Palace before she died in 1641 (or after).


    Rukiye Sultan

    The names of most of Murad III’s new concubines did not survive, but Rukiye’s mother did. Her name was Şemsiruhsar Hatun, who established a foundation during her lifetime and died around 1613. Rukiye may have been born in Murad’s last years, as her first marriage did not take place until 1613. Nakkaş Haşan Pasha was chosen as a groom by Sultan Ahmed. The pasha was the leader of the Janissaries, and later the governor of Rumelia and Kubbe Vizier. It is not known whether any child was born from this marriage or not. Also, no information has survived about their marriage. Rukiye is not mentioned at all after her husband’s death in 1623, so it is possible that she died before her husband.


    Mihrimah, Mihriban, Fetihye and Hatice

    Mihrimah Sultan was born between 1585 and 1590 as the daughter of an anonymous concubine and Murad III. Her nephew, Ahmed I, married her to Mirahur Ahmed Pasha in 1604, but nothing else is known about her.

    All that is known about Mihriban Sultan is that she married to Topal Mehmed Aga and was buried in her father’s mausoleum.

    Fetihye Sultan and Hatice Sultan were also Murad’s daughters, but no information remained about them.


    Used sources: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

    *    *    *

    III. Murad szultánnak legalább 28 leánygyermeke született élete során, azonban csak néhányukról áll rendelekzésünkre kielégítő mennyiségű információ. Legtöbb lányának a neve sem maradt fenn és sokuk hunyt el fiatalon. Az 1597-98as időszak járványai során legalább 17 lánya hunyt például el. Két legismertebb lánya Ayşe és Fatma, akik kedvenc ágyasától, Safiye szultánától születtek.

    Ayşe Sultan

    Ayşe pontos születési ideje nem ismert, ám nagy valószínűséggel ő volt a legidősebb lánya III. Muradnak és Safiye szultánának, így 1565 és 1570 között jöhetett világra. Gyermekkorát apja maniszai tartományában töltötte, mígnem 1574-ben nagyapja II. Szelim elhunyt. Ekkor apját követve Isztambulba költöztek és a Topkapi Palotában rendezkedtek be. Ayşe testvéreivel együtt lényegében itt nőtt fel, anyja és nagyanyja szigorú felügyelete alatt. Nem maradt fenn információ arról, hogy Ayşe milyen viszonyban volt édesanyjával vagy nagyanyjával, személyisége és természete azonban valószínűsíti, hogy nagyanyja, Nurbanu szultána fontos szerepet töltött be nevelésében. Emellett nem szabad elfeljetünk azt sem, hogy Nurbanu komoly erőfeszítéseket tett, hogy az örökbefogadott fiához adhassa nőül Ayşét. Talán Ayşe közel állt Nurbanuhoz és emiatt akarta ennyire egy általa jó partinak tartott férfihoz nőül adni? Akárhogy is, végül a frigyből nem lett semmi.

    Az 1580-as évek nagy változást hoztak Ayşe életébe is. Anyja és nagyanyja egyre inkább egymásnak feszültek és egyre kiélezettebb harc folyt köztük. Ez végül 1583-ban tetőzött, mikor édesanyját, Nurbanu szultána nyomására száműzték a Topkapi Palotából. Egyes források szerint Ayşe és húgai is Safiye szultánával tartottak a Régi Palotába és az elkövetkezendő nagyjából két évet ott töltötték. Nem tudni, hogy hogyan hatott ez a száműzetés Ayşe és apja viszonyára. Mikor nagyanyja, Nurbanu szultána elhunyt, édesanyja fokozatosan visszakerült a szultán kegyeibe és hamarosan anyjával közösen tervezhették az esküvőjüket. Murad szultán ugyanis feleségül kívánta venni Safiye szultánát, lányát Ayşét pedig ki akarta házasítani.

    Első házasságára 1586-ban került sor, Egyiptom beglerbégjéhez, Ibrahim Pasához adták nőül. Az esküvő hatalmas ünnepségekkel zajlott és egy hétig tartott. Ayşe az elmúlt évek száműzetése után a középpontba kerülhetett egy időre. Hamarosan azonban férjével együtt Egyiptomba költözött. Ibrahim Pasa Murad uralkodása során kegyvesztett lett, azonban Murad halálával csillaga emelkedni kezdett és háromszor is viselhette a nagyvezíri posztot Ayşe bátyja, III. Mehmed mellett. Így Ayşe újra a fővárosban élhetett, közel családjához. Ibrahim Pasa 1601 július 10-én hunyt el, Ayşe pedig megözvegyült. A pasát a Şehzade mecsetkomplexumban helyezték örök nyugalomra két gyermekével együtt. Egy fiú és egy lány fekszik mellette, akik minden bizonnyal Ayşéval közös gyermekeik voltak és gyermekként elhunytak.

    Özvegységét azonban nem élvezhette sokáig. 1602 áprilisában Ayşét újra férjhez adták, ezúttal Yemişci Hasan Pasához. Ayşének egyáltalán nem állt szándékában hozzámenni a pasához, mert a férfi kemény ember hírében állt, aki arcátlan és faragatlan volt. Minden ellenérzése ellenére is anyja nyomására a frigy megköttetett, ám rövidéletűnek bizonyult. Yemişci Hasan Pasa hamarosan kiesett a szultán (vagy inkább Safiye valide szultána) kegyeiből, amiért halálra ítélték. Ayşe szultána könyörgött édesanyjának és a szultánnak is, hogy kíméljék meg férje életét és engedjék, hogy zarándokútra menjenek, hogy megtisztulhassanak vagy önkéntes száműzetésbe vonuljanak Egyiptomba. A szultán azonban elutasította húga kérését és azt mondta neki, hogy ha ennyire ragaszkodik a férjéhez, akkor kövesse a halálba. Nem tudni, hogy Ayşe végül csak kötelességtudatból könyörgött férje életéért vagy időközben megszerette őt. Yemişci Hasan Pasa Ayşe palotájában rejtőzködött, ám kivégzői megtalálták és 1603 október 18-án kivégezték, Ayşe pedig újra megözvegyült. Némileg árnyalja a romantikus képet a férje életéért könyörgő Ayşéről az, hogy egyesek szerint még férje életében beleszeretett Güzelce Mahmud Pasába, aki önmaga is mindent megtett, hogy Yemişci Hasan Pasát kivégezzék. Güzelce Mahmud Pasa saját szerencséjét igyekezett ily módon kovácsolni.

    III. Mehmed szultán hamarosan elhunyt, így a szultánát legközelebb unokaöccse, I. Ahmed házasította ki, ezúttal Güzelce Mahmud Pasához 1604-ben. Ez a házasság sem tartott sokáig, Ayşe ugyanis 1605. május 15-én elhunyt. Rövid élete során rengeteget jótékonykodott. 1603-ban a Şehzade-mecset komplexum területén létesített egy kutat első férje emlékére, valamint a főváros más részén is létrehozott egy kutat, vidéken pedig eg hidat építtetett. Végrendeletében is részletesen kifejtette, miképp szeretne halála után is segíteni az embereknek. Végrendelete szerint az összes szolgálóját felszabadíttatta; 10 000 akcét elkülönített arra, hogy a tartozás miatt börtönben ülőket kiváltsák; 2000 akcét arra áldozott, hogy a nélkülőzőket, betegeket, szegényeket és árvákat megsegítse; a maradékot Mekka, Medina és Jeruzsálem szegényei között óhajtotta szétosztani; egy bizonyos összeget pedig arra áldozott, hogy a háborúk során bebörtönzött muszlim fogjokat kiválthassanak, azzal a kitétellel, hogy először a női fogjokat kell kiváltani. Apja mauzóleumában helyezték örök nyugalomra az Aya Sofiyában.


    Fatma Sultan

    Fatma pontos születési ideje nem ismert, az azonban bizonyos, hogy Ayşénél fiatalabb volt, sőt talán Mehmednél is. 1570 és 1575 között születhetett legnagyobb valószínűség szerint. Nővéréhez hasonlóan a későbbi III. Murad és Safiye szultána gyermeke volt és első néhány évét apja maniszai tartományában töltötte, majd 1574-ben Isztambulba költözött, mikor apjából szultán lett. Életében komoly változásokat hozott anyja 1583-as száműzetése, ugyanis valószínűleg lánytestvéreivel együtt elkísérte anyját Safiyét a Régi Palotába. Hamarosan azonban vissza kerültek a szultán kegyeibe és hazatérhettek a Topkapi Palotába.

    1593. december 8-án apja férjhez adta őt a tengernagy Halil Pasához hatalmas ünnepség keretei között. A házasság boldognak bizonyult, Fatma és Halil Pasa remekül összeillettek, Safiye szultánát is igyekeztek együtt támogatni annak intrikáiban. Boldog házasságukat és Safiye szultána támogatását jól bizonyítja, hogy 1595-ben a flotta feje, Halil Pasa nem utazott el a flottával együtt hadjáratra, ugyanis Fatma várandós volt és maga mellett akarta tudni férjét. Házasságukból egy gyermek született 1595 őszén, Sultanzade Mahmud bég, aki 1598-ban hunyt el, feltehetőleg járvány következtében. Halil Pasa 1603-ban elhunyt, Fatma pedig megözvegyült.

    Egyes források szerint nemsokkal Halil Pasa halála után Cafer Pasához, egy vezírhez ment hozzá, mások azonban vitatják ezt. 1604-ben aztán unokaöccse, I. Ahmed házasította ki a szultánát Hızır Pasához. Fatma pontos halálozási ideje vitatott, ám valószínűleg 1620 elején halt meg. Apja mauzóleumában helyezték örök nyugalomra az Aya Sofiyában.


    Hüma/Hümaşah Sultan

    Hümaşah szultána is a későbbi III. Murad maniszai háremében született, emiatt következtetnek arra a történészek, hogy ő is Safiye lánya volt, így tehát Ayşe és Fatma édestestvére. Nevét minden bizonnyal Murad unokatestvére, Hümaşah után kapta, aki annak idején Safiye szultánát Muradnak ajándékozta. Ez a tény is arra enged következtetni, hogy Hümaşah Safiye lánya volt. Egyes források úgy vélték évekig, hogy Sokolluzade Lala Mustafa Pasa felesége lett még 1580 előtt, ez alapján őt gondolták későbbi III. Murad és Safiye első gyermekének. Azonban ma már bizonyos, hogy csupán Şehzade Mehmed (Hürrem fia) lányával Hümaşahval keverték össze, aki valóban Sokolluzade Lala Mustafa Pasa neje volt. Így bizonyos, hogy Hümaşah csak egyszer házasodott meg életében, Nişar Mustafazade Mehmed Pasával, ám ennek ideje nem ismert. Hümaşah azonban a pasa 1586-os halála után egyszer sem volt említve, nem szerepelt a hárem jegyzőkönyvekben sem, ami egyértelműen arra utal, hogy az 1580-as években elhunyt.


    Fahriye Sultan

    III. Murad 1583-tól kezdődően befejezte monogám kapcsolatát Safiye szultánával és több tucat ágyasnak is gyermeket nemzett. Egyik névtelen ágyas hozta világra Fahriye szultánát 1585 és 1590 között. Fahriye első házasságára csupán édesapja halála után került sor, nagybátyja - a vele nagyjából egykorú - I. Ahmed által, aki Çuhadar Ahmed Pasához adta nőül 1604-ben. Mások szerint a bosnyák Sofu Bayram Pasa vette el a szultánát. 1618-ban megözvegyült és a Régi Palotába vonult vissza. Sosem házasodott újra. A Régi Palota falai között élte le hátra lévő éveit, mielőtt 1641-ben (vagy utána) elhunyt.


    Rukiye Sultan

    III. Murad legtöbb új ágyasának neve nem maradt fenn, Rukiye anyjáé azonban igen. Şemsiruhsar Hatunnak hívták, aki élete során alapítványt hozott létre és 1613 körül hunyt el. Rukiye Murad utolsó éveiben születhetett, ugyanis első házasságára csupán 1613-ban került sor. Nakkaaş Haşan Pasát jelölte ki Ahmed szultán a szultána férjének, aki a janicsárok vezetője volt, majd később Rumélia helytartója és Kubbe vezír. Nem tudni, hogy született e gyermekük és a házasságukról sem maradt fenn információ. Rukiyét férje 1623-as halála után egyáltalán nem említik, így lehetséges, hogy már férje előtt elhunyt.


    Mihrimah, Mihriban, Fetihye és Hatice

    Mihrimah Sultan III. Murad és egy névtelen ágyas lányaként született 1585 és 1590 között. Unokaöccse, I. Ahmed házasította ki 1604-ben Mirahur Ahmed Pasához, ám semmi mást nem tudni róla.

    Mihriban Sultanról annyit tudni, hogy Topal Mehmed Agához ment nőül és apja mauzóleumában helyezték örök nyugalomra.

    Fetihye Sultan és Hatice Sultan is Murad lányai voltak, azonban semmi információ nem maradt fenn róluk.


    Felhasznált források: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

    View Full
  • reallifesultanas
    26.11.2020 - 4 monts ago
    Portrait of Mahfiruze Hatun / Mahfiruze Hatun portréja

    Origin and rise in the harem

    The origin and birth-date of Mahfiruz (or Mahfiruze) are unknown. Some said she was a Circassian, others said she was of Greek descent, but none could be considered authentic information. She was probably about the same age as Sultan Ahmed I, so she may have been born around 1590 or shortly before. Sultan Ahmed ascended the throne in 1603, uncircumcised, at a very young age, without a successor. For this reason, the most important task of the young sultan was to produce heirs as soon as possible. To this end, the sultan’s mother, Handan Sultan, and his great-aunt, Gevherhan Sultan, chose beautiful concubines for the sultan. Mahfiruze was also one of them, but it is not known whether she was the first partner of Ahmed or only she was the first to get pregnant.

    In November 1604, Mahfiruze gave birth to a healthy boy, making the whole empire happy. Sultan Ahmed named the child Osman, after the founder of the Ottoman House. Osman was the first first-born prince to be born in the imperial capital, Istanbul. The boy’s arrival was followed by a week-long series of public ceremonies, and the day after his birth, Ahmed greeted the statesmen in the divan to kiss his hand and congratulate him on the arrival of his heir. This was not a habit anyway. The Sultan’s hand could only be kissed by the Viziers during religious ceremonies, but the birth of Osman was at least as important as a religious holiday. Ahmed proved that he could have a child.


    In the shadow of Kösem

    Mahfiruze was certainly given gifts for the birth of the long-awaited heir, but her monopoly did not last long. Ahmed’s other favorite concubine, Kösem, soon also gave birth to a son and rose to the rank of Haseki in late 1605 or early 1606, while Mahfiruze, the mother of the firstborn prince, remained only a consort. Some even say that Mahfiruze was beaten and exiled from the palace due to the Sultan’s orders for irritating Kösem Sultan. However, it is unlikely that the mother of the firstborn prince would have been abused by the Sultan for such a trifle as irritating another consort. In addition, the ambassador reports do not match this event either.

    It is therefore probable that, although Mahfiruze could not compete with the influence of Kösem Sultan, she did not seem to have fallen out of favor either. This is also indicated by the fact that she supported the establishment of a dervish hostel in Eyüp.

    Unfortunately, the names and numbers of her children are not known for sure, but it can be said with relative certainty that Osman was not her only child. Some consider Gevherhan Sultan to be her daughter, however, if the sultana was born in March 1605, as some sources suggest, she could not have been the daughter of Mahfiruze (nor Kösem). This is also confirmed by the account of Bon, the ambassador, who clearly describes that by 1609 Ahmed had children from three women. Kösem’s children so far have been Mehmed, Ayşe, Fatma (perhaps Hanzade has already been born); Mahfiruze’s child was Osman (and perhaps Prince Cihangir), and the third woman was certainly the mother of Gevherhan Sultan. Mahfiruze’s last presumed child was born in 1612 and was named Bayezid. In addition to Osman, Bayezid was probably really her child, as several ambassadors referred to the prince as Osman’s full-brother and “true heir.”


    Death and legends

    In his account from 1612-1615, Ambassador Valier reported that the sultan had four sons, two from the living and two from the dead sultana. The living sultana is clearly Kösem, and her two sons are Mehmed (1605) and Murad (1612); while the dead sultana could be none other than Mahfiruze, her two sons Osman (1604) and Bayezid (1612). After the birth of Prince Bayezid, Mahfiruze disappears from the harem records, suggesting that she is deceased. It is possible that she died after Bayezid’s or another child’s birth due to complications. But it is also possible that she fell victim to an epidemic. Valier also points out that even if Prince Cihangir was the son of Mahfiruze, he must have died so far; and Valier also points out that Prince Suleiman (1615), who often quoted as the son of Mahfiruze, could not have been her son, as she was already dead when Suleiman was born.

    Mahfiruze was buried in the Eyüp Sultan Mosque complex near the dervish hostel she had built. The fact that she was not buried in the complex of the Sultan Ahmed almost completely proves that Mahfiruze died long before the 1616 handover of the mosque complex. This second-hand evidence strongly suggests that Mahfiruze actually died after Bayezid’s birth or soon after his birth. On the other hand, it is completely out of the question, as some completely disbelieving bloggers claim, that Mahfiruze was alive when Ottoman ascended to the throne. Under Osman’s rule, the harem records specifically state that there was no valide sultan and that the harem was governed by Osman’s governess as she was a de facto valide. Proponents of this theory are based, among other things, on the fact that on the tomb of Mahfiruze there is the date of 1618. For this reason, it is believed that Mahfiruze died at this time, but this is clearly not the time of her death, but the date when the tomb was built.

    Thus, it is most likely that Mahfiruze died around 1612, and then her son Osman built her tomb almost immediately after his accession to the throne.


    Used sources: B. Tezcan - The debut of Kösem Sultan’s political carrieer; M. Özgüleş - The Women Who Built the Ottoman World; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy History and Historiography at Play; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors

    *    *    *

    Származása és felekemledése a háremben

    Mahfiruz (vagy Mahfiruze) eredete, születési ideje nem ismert. Egyesek szerint cserkesz, mások szerint görög származású nő volt, ám egyik sem tekinthető hiteles információnak. Valószínűleg I. Ahmed szultánnal nagyjából egy idős volt, így 1590 körül születhetett vagy valamivel előtte. Ahmed szultán 1603-ban került trónra, körülmetéletlenül, nagyon fiatalon, utód nélkül. Emiatt a legfontosabb feladata az ifjú szultánnak az volt, hogy mielőbb örökösöket nemzzen. Ennek érdekében a szultán édesanyja, Handan szultána és nagy-nagynénje Gevherhan szultána szebbnél szebb ágyasokat választottak a szultánnak. Mahfiruze is egy volt közülük, azt azonban nem tudni, hogy ő volt e Ahmed első partnere vagy csupán ő volt az első aki teherbe esett.

    1604 novemberében Mahfiruze egészséges fiú gyermeknek adott életet, amivel az egész birodalmat boldoggá tette. Ahmed szultán a gyermeket az Oszmán-ház alapítója után Oszmánnak nevezte el. Oszmán volt az első, elsőszülött herceg, aki a birodalmi fővárosban, Isztambulban látta meg a napvilágot. A fiú érkezését egy hetes nyilvános ünnepségsorozat követte, valamint a születésének másnapján Ahmed a divanban fogadta az államférfiakat, hogy megcsókolják kezét és gratuláljanak neki a trónörökös érkezéséhez. Ez egyébként nem volt szokás. A szultán kezét csak vallási ünnepségek során csókolhatták a vezírek, ám Oszmán születése legalább akkora jelentőséggel bírt, mint egy vallási ünnep. Ahmed ugyanis ezzel bizonyította, hogy képes gyermeket nemzeni.


    Köszem árnyékában

    Mahfiruzét minden bizonnyal elhalmozták minden jóval a várva várt örökös megadásáért, ám egyeduralma nem maradt hosszú. Ahmed másik kedvenc ágyasa, Köszem hamarosan szintén fiúnak adott életet és 1605-ben év végén vagy 1606 elején Haszeki rangra is emelkedett, míg Mahfiruze, az elsőszülött herceg anyja továbbra is csak egyszerű ágyas maradt. Egyesek odáig merészkednek, hogy Mahfiruzét azonosítják egy ágyassal, akit követi beszámolók szerint a szultán megveretett, miután az zavarta Köszem szultána békességét. Azonban valószínűtlen, hogy az elsőszülött herceg anyját bántalmazta volna a szultán olyan apróságért, mint egy másik ágyas irritálása. Emellett a követi beszámolók sem egyeznek ezzel az eseménnyel.

    Valószínű tehát, hogy Mahfiruze bár nem érhetett fel Köszem szultána befolyásához, úgy tűnik nem esett ki Ahmed szultán kegyeiből sem. Erre utal az is, hogy jótékonykodásként támogatta egy dervis hosztel megalapítását Eyüpben.

    Gyermekeinek neve és száma sajnos nem ismert bizonyosan, ám az viszonylagos bizonyossággal állítható, hogy nem Oszmán volt egyetlen gyermeke. Néhányan az ő lányának tartják Gevherhan szultánát, azonban ha a szultána 1605 márciusában született - mint, ahogy egyesek források sugallják - nem lehetett Mahfiruze (sem Köszem) lánya. Ezt megerősíti Bon követ 1609-es beszámolója is, aki egyértelműen leírja, hogy 1609-re Ahmednek három nőtől voltak gyermekei. Köszem gyermekei voltak eddigre Mehmed, Ayşe, Fatma (talán Hanzade is már megszületett); Mahfiruze gyermeke Oszmán (és talán Cihangir herceg); a harmadik nő pedig minden bizonnyal Gevherhan szultána anyja volt. Mahfiruze utolsó vélt gyermeke 1612-ben született és a Bayezid nevet kapta. Oszmán mellett, Bayezid valószínűleg tényleg az ő gyermeke volt, mivel több követ is a hercegre Oszmán édestestvére és “igaz örököse”-ként hivatkozott.


    Halála és a legendák

    Valier követ 1612 és 1615 között készült beszámolójában úgy számolt be, hogy a szultánnak négy fia van, kettő az élő és kettő a halott szultánától. Az élő szultána egyértelműen Köszem, két fia pedig Mehmed (1605) és Murad (1612); a halott szultána pedig nem lehet más, mint Mahfiruze, két fia Oszmán (1604) és Bayezid (1612). Bayezid herceg születése után Mahfiruze eltűnik a hárem jegyzőkönyvekből, ami arra utal, hogy elhunyt. Lehetséges, hogy Bayezid vagy más gyermek születése után hunyt el komplikációk következtében. De az is lehetséges, hogy járvány áldozata lett. Valier arra is rávilágít, hogy ha Cihangir herceg Mahfiruze fia volt is, bizonyosan elhunyt eddigre, valamint, hogy a sokszor Mahfiruze fiaként jegyzett Szulejmán herceg (1615), szintén nem lehetett Mahfiruze fia, hiszen ő eddigre már halott volt.

    Mahfiruzét az Eyüp Sultan mecset komplexumban helyezték végső nyugalomra közel ahhoz a dervis hosztelhez, melyet ő maga építtetett. Az a tény, hogy nem Ahmed szultán mecset komplexumában temették el, szinte teljesen bizonyítja, hogy Mahfiruze jóval a mecset komplexum 1616-os átadása előtt hunyt el. Ezek a közvetett bizonyítékok erősen azt sugallják, hogy Mahfiruze Bayezid herceg születési után közvetlenül vagy nem sokkal tényleg elhunyt. Az viszont teljes mértékben kizárt, amit néhány teljesen hiteltelen blogger állít, hogy Mahfiruze megérte volna Oszmán trónralépését. Oszmán uralkodása alatt a háremjegyzőkönyvek konkrétan jegyzik, hogy nem volt valide szultána, a háremet oszmán dajkája irányította de facto valideként. Ezen teória támogatója többek között arra alapoznak, hogy Mahfiruze síremlékén az 1618-as dátum szerepel. Emiatt azt gondolják, hogy Mahfiruze ekkor hunyt el, ez azonban egyértelműen nem halálának ideje, hanem a síremlék építésének dátuma.

    Így tehát a legvalószínűbb, hogy Mahfiruze 1612 körül hunyt el, majd fia Oszmán, trónra lépése után szinte azonnal megépíttette édesanyja síremlékét.


    Felhasznált források: B. Tezcan - The debut of Kösem Sultan’s political carrieer; M. Özgüleş - The Women Who Built the Ottoman World; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy History and Historiography at Play; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors

    View Full
  • reallifesultanas
    15.11.2020 - 5 monts ago
    Portrait of Ahmed I / I. Ahmed portréja

    Origin and early years

    Ahmed was born as the son of the later Mehmed III and his first concubine, Handan. His year of birth is still surrounded by controversy, as the ambassadors gave a different order of birth and year of birth for Mehmed III’s sons. It is most likely that he was born in April 1590 in Manisa, his father’s princely province. By the time he was born, there were at least two or three elder brothers, so his chances for the throne were negligible. He spent his early years in Manisa in the immediate vicinity of his family, then in 1595 his life took a great turn: Sultan Murad III died, so Ahmed’s father ascended the throne as Mehmed III. Upon hearing the news, Mehmed immediately rode into the capital to get the throne as soon as possible and executed his 19 living brothers, thus getting rid of the dangers lurking around him. Meanwhile, his harem was preparing to move. We do not know exactly when Mehmed’s harem reached the capital, but it is likely that by their arrival the imperial harem was already beyond the deep mourning caused by the execution of the 19 princes.

    Ahmed’s education as prince began essentially when he moved to Istanbul. His teacher was Mustafa Efendi, from Aydın, who was a close friend of his father’s teacher, Mekkeli Mehmed Pasha. Ahmed and Mustafa Efendi were very close. Ahmed’s education first involved writing and reading, which was later supplemented with horseback riding, fencing, history, and religion. Ahmed showed a special interest in history, being preoccupied with the time of Suleiman I’s reign. Perhaps it was already then that Sultan Suleiman the Great became his role model. It is not known that he was extremely talented from any of these subjects during his education, for quite a bit of information about him has survived from these years. The accounts also commemorate Prince Ahmed in very varied ways, often confusing him with his brother Mahmud. Some accounts of him, he is already referred to as an unfit child who is ill, while others hold him in high esteem.


    The crown-prince

    Ahmed’s full-brother Selim (and perhaps another brother) died in 1597 as a result of an epidemic, bringing the throne within available distance for the first time in his life. However, his older half-brother, Prince Mahmud, was still there. Mahmud was about two years older than Ahmed and was a prince of a completely different temperament. Mahmud’s mother was Sultan Mehmed’s favorite concubine, Halime. However, the grace of the sultan did not mean much, as Mehmed was ruled essentially by his mother, Safiye Sultan, who deeply disliked Halime. Instead, she favored Ahmed’s mother, Handan, and also liked Ahmed the most among her grandsons. Safiye’s sympathy also supports the view that Ahmed may have been a retreating child. Safiye had a particularly bad relationship with her other grandson, Mahmud, as the boy had a too strong a will and condemned his grandmother’s political influence. Thus, for Safiye a much more sympathetic heir to the throne was the her son-like grandson, who perhaps Ahmed was.

    With the death of the chief eunuch, Gazanfer Agha, hell broke loose in the harem and it openly split into two factions: Handan and Safiye, who supported Prince Ahmed, and Halime, who supported her own son Mahmud. The struggle between the two sides became more and more fierce. Halime persuaded the sultan to appoint Mahmud as a crown-prince and send him to a province at last, meanwhile, Safiye tried to dissuade his son from doing so. More and more reckless actions by Prince Mahmud and Halime eventually led to the execution of Mahmud and his mother’s exile with her youngest child, Mustafa. According to later accounts of the execution of Mahmud, even if it was hard, Ahmed was not surprised at all. According to his own confession, he repeatedly warned his brother not to speak to the Sultan with as much openness and recklessness as he usually did. Ahmed’s words are also supported by the accounts of the contemporary historian Peçevi, whose informant was one of Ahmed’s personal servants. According to this, Mahmud once openly asked his father for an army to defeat the rebels against his father. The Sultan was immeasurably frustrated by this, for his son was popular among the soldiers who hated him himself. Mehmed was afraid that Mahmud wanted to get an army to rebel against him. Mahmud did not see the danger, but Ahmed did, for he reportedly tried to stop his brother, but he failed.

    After Mahmud’s death, Sultan Mehmed appointed Ahmed as his heir and let him to accompany him everywhere, whether he went to the mosque or had any other public appearance. In addition, Safiye also clarified her support when she took Prince Ahmed with her to a military parade to present him to the people as an heir. Ahmed and his mother were certainly very relieved, for from now on nothing could stand in Ahmed’s way. His future appointment to a province came within reach, they imagined how will Ahmed gaining experience and preparing himself precisely for his later reign. However, events took a completely different turn soon.


    His accession to the throne

    In December 1603, Sultan Mehmed died as a result of a sudden heart attack, barely half a year after the death of Prince Mahmud. Ahmed thus stood unprepared, uncircumcised, beside his dead father. The situation was very fragile, so Mehmed’s death was not made public. They feared that a child sultan would not be accepted by statesmen or soldiers, so they resorted to trickery. It is not known on whose instructions these early events took place. Handan is unlikely to be able to give orders back then, there was no Grand Vizier, so either Ahmed’s teacher Mustafa Efendi or Valide Sultan Safiye decided to do the trick. The day after Mehmed’s death, all influential statesmen and military leaders were immediately convened on behalf of the sultan. When everyone was present, Ahmed marched in, wearing a purple dress with a small turban on his head. The statesmen were already beginning to suspect something by this time, but perhaps they only believed that the prince would attend the event, but then Ahmed sat on the throne, signaling that he was the new sultan. Thus the statesmen could do nothing against his accession to the throne and immediately congratulated him.

    Ahmed thus, though he could ascend the throne without rebellion or opposition, he had to face plenty of difficulties. He was barely 13 years old, so it was unimaginable for him to rule on his own. Because of this, his teacher, the esteemed Mustafa Efendi, and Ahmed’s mother Handan Sultan became the regents. The difficulties of the first months thus burdened them more than Prince Ahmed. The first problem was the emptiness of the post of Grand Vizier, which was vacated shortly before Mehmed’s death, but the Sultan died before he could appoint a successor. The choice of the Grand Vizier was very delicate, for Ahmed was an inexperienced, uncircumcised, childless, sick young sultan who ascended the throne in times of greatest political uncertainty. None of the pashas would have been happy to accept the position of Grand Vizier, as he hid a lot of risks. It was for this reason that several pashas who could have been candidates refused to return to Istanbul not to be appointed. Finally, at the request of Handan Sultan, Yavuz Ali Pasha accepted the post of Grand Vizier to help his Bosnian compatriot. Yavuz Ali Pasha eventually ruled the empire as about a third regent. His relationship with Handan, Ahmed, and Mustafa Efendi was so close that, according to reports, they were consulted several times on state affairs late at night or at dawn, contrary to the customs of the age. During these discussions, Handan spoke behind a curtain, while Ali Pasha, Mustafa Efendi, and Sultan Ahmed faced each other.

    Another very delicate point was Safiye Sultan. Safiye was deeply hated by the military and the commoners, and there had been several rebellions against her before. Because of this, Ahmed and his supporters found themselves in a difficult position. It is not known what personal relationship Ahmed had with his grandmother. However, based on the fact that Ahmed was a very spiritual person, he may have felt some sort of gratitude for Safiye, as without her support he could never have come close to the throne. This is also supported by the fact that after his accession to the throne, he presented the three most important women of his life with very valuable clothes. Of course, his mother was one of them, his great-aunt Selim II’s daughter, Gevherhan Sultan was the other and Safiye was the third. At the same time, Ahmed and his supporters also knew that keeping Safiye in the palace and close to politics could do a lot of harm to themselves and another rebellion could begin soon. For this reason, in January 1604, Ahmed sent Safiye to the Old Palace, and her political and harem supporters were also all replaced after Handan and Mustafa Efendi find them after hard research. With this move, Ahmed earned the recognition of the people and the military, but he certainly deeply offended his grandmother. Safiye destroyed the harem in rage, with what she insulted Ahmed. We don’t know much about Ahmed and Safiye’s relationship anymore. But the fact that Ahmed, as soon as he took power, gave another gifts, but this time Safiye missed out. Thus, only Handan and Gevherhan received a fur-decorated silk dress from the Sultan. Incidentally, Gevherhan had a very serious influence on the young ruler throughout Ahmed’s reign. Ahmed was infinitely grateful to the woman for gifting his mother Handan to Mehmed at the time, thereby contributing to his birth. Ahmed regularly piled up valuable gifts for Gevherhan, who certainly played a kind of mother-role in Ahmed’s life.


    Beyond the first crisis

    Shortly after Safiye’s exile, a smallpox epidemic erupted in the city and palace. Sultan Ahmed also fell ill. Beside him, his only younger brother, Prince Mustafa, also caught the epidemic. Mustafa was not executed by Ahmed after his accession to the throne, for it would have been too risky, for he did not have his own heir yet, so every possible heir was needed. In addition, the people also increasingly condemned the law of fratricide, which is why his advisers advised Ahmed to spare Mustafa’s life at least for some time. But the smallpox epidemic eventually struck both heirs, and the statesmen and people were deeply concerned. Being a small child, Prince Mustafa survived the disease relatively quickly, but Ahmed lay between life and death for a long time. At one point, it terrified the people so much that it was fearful, a rebellion would break out. Eventually, however, Ahmed also overcame the disease and, at the suggestion of his teacher, as soon as he was able to ride, he rode out into the city to show himself to the people, thus reassuring them. According to reports, the sultan was a medium-tall, average-looking man who looked healthy, but there were clear signs of smallpox on his face.

    Smallpox showed how important it is for the sultan to produce offspring as soon as possible. However, this required circumcision. In general, the circumcision ceremonies, which were characteristic of princes between the ages of 6 and 15, took place with great splendor and plenty of accompanying ceremonies. However, in the case of a sultan, it would have been quite ridiculous to hold a circumcision ceremony, so as soon as Ahmed recovered from smallpox without any particular announcement, the circumcision ceremony was almost secretly organized. Handan and Gevherhan held a huge ceremony within the harem though. As soon as he recovered from the operation, his mother and aunt sent beautiful concubines to the young sultan. Ahmed seems to have succeeded almost immediately, so as soon as he turned fourteen, one of his concubines was already pregnant with his first child.

    In November 1604, a concubine named Mahfiruze gave birth to a son whom Ahmed named Osman. The boy’s arrival was followed by a week-long series of public ceremonies, and the day after his birth, Ahmed greeted the statesmen on the divan to kiss his hand and congratulate him on the arrival of the heir to the throne. This was not a habit anyway. The Sultan’s hand could only be kissed by the Vizier during religious ceremonies, but the birth of Osman was at least as important as a religious holiday. For Ahmed thus proved that he was able to have a child, thus freeing the empire from a problem. The issue of succession to the throne no longer worried anyone. In particular, in March 1605, two more children, a little girl and son, Prince Mehmed, were born, latter from a concubine named Mahpeyker Kösem. According to legend, the concubine caught Ahmed’s attention when he was still a prince. Mahpeyker was a servant of Handan and she began flirting with the prince. When Handan realized this, she immediately banished the concubine, for if Sultan Mehmed had found out, it could easily have meant Ahmed’s death. When he then ascended the throne, Ahmed recalled Mahpeyker and she soon became her favorite concubine.


    Desire to prove his abilities

    Although the soldiers basically liked Ahmed, for years (actually decades) they longed for a sultan who would take them to war himself, who was brave, glorious, and worthy of their love. Ahmed and his advisors knew this exactly, so immediately after his accession to the throne, Ahmed began to deal with the soldiers and regularly talked about his own campaign plans and desires. However, as time went on, it would have been important for Ahmed to prove his worth. As soon as his first son was born, Ahmed immediately wanted to go on a campaign, as Lala Mehmed Pasha, a new Grand Vizier, suffered a heavy defeat at Esztergom. Ahmed decided to head the army to help the pasha, but in the run-up, he received word that Nasuh Pasha, who had been sent against the Celali uprising, had also failed. The Celalis had been making life difficult for the empire for years, so Ahmed changed his mind and targeted Celalis instead of Esztergom in the fall of 1605. Shortly before his departure, his mother, Handan, died after a long illness, on November 9th. Ahmed was in a difficult situation. Indecency, he should have stayed home during the time of mourning, however, after a brief mourning ceremony and the burial of his mother, he set off against Celalis immediately. Ahmed’s act is very divisive among historians and the public.

    Some believe Ahmed’s departure from the capital is proof he was not close to his mother. Those who share this view support their claim with the fact that Ahmed gave his mother an almost ridiculous salary anyway and tried to keep her in the background, so it is clear that they were not close, perhaps he did not even love his mother. However, this is not likely. Ahmed saw his grandmother Safiye over-dominate his father’s reign, causing rebellions and destroying the empire. He wanted at all costs to avoid believing he was controlled by women, which is why he seemed to keep his mother in the background. Also, keep in mind that we are talking about a child who is barely 15 years old, whether a sultan or an average child, a 15-year-old cannot cope with certain events as one would expect from an adult. Ahmed must have been deeply endorsed by the death of his beloved mother, and this is why he wanted to break away from the palace and mourning.

    However, there was also a huge desire in Ahmed to prove his abilities. His role model was Suleiman I, he wanted to follow him in everything which, we admit, is no small pressure for a teenager. He knew how much the soldiers expected of him and did not want to disappoint them. It was probably not just that he knew how dangerous the soldiers were. Apparently, Ahmed really wanted to be worthy of the love of the soldiers. Because of these, he eventually embarked on the campaign after Handan’s death, despite his advisory opinion.

    However, the campaign did not bring the desired goals for Ahmed. He fell ill shortly after his arrival. Ahmed was a boy of poor health anyway, the cold and harsh weather that prevailed during the campaign, the death of his mother, and the desire to prove his abilities all worsened his general condition. Eventually, instead of fighting, he was forced to agree with the Celalis, so to return to the capital. According to the account of the Venetian ambassador, the sultan was seriously struck by the situation in Anatolia, where people starved because of the wars, ate dead horses and camels, and begged for alms. That’s why Ahmed chose to make peace because he saw the real face of the war. Either way, Ahmed finally ended the long-running Celali revolts with a compromise, further strengthening the love of his people in his direction.


    The teenage sultan

    The young sultan already had a very clear idea of ​​ruling, of himself, and of what he wanted. When, for example, his pashas persuaded him to grow a beard as soon as possible, following the example of his father, Ahmed instructed the pashas in order quite wisely. He replied that growing a beard is the only thing he is willing to do similarly to his father, but he will do everything else differently. (Anyway, Ahmed had suffered from beard-growing all his life, he never really succeeded.) This is a good indication that Ahmed knew at a young age exactly how different a ruler he wanted to be from his father. Based on this and other similar stories, we may tend to forget that Sultan Ahmed was actually just a teenage boy at the time.

    Although Ahmed tried to behave like an adult and his duties required him to do so, he often clashed with his real age in some of his activities. Ahmed loved to hunt and often behaved completely irresponsibly. On one occasion he disappeared from the camp without telling anyone where he was. In addition, he devoted almost all of his free time to hunting, which also caused difficulties for his close supporters. His mother put Derviş Aga to Ahmed’s service, to be with the young sultan 24 hours a day and follow him wherever he went. We know from reports that Derviş sometimes had a very hard time with his job, as it was a heavy burden for an adult man to walk around the woods with a teenager all day. For Derviş, Ahmed was a kind of father figure, but knowing the evidences, his feelings may have been one-sided as Derviş only saw the opportunity of rising in the vicinity of the young sultan.

    Ahmed regularly left the palace in disguise to look at the market and observe what the realm of life is like. They often went on these journeys only with Derviş alone, making his mother extremely troubled. Handan, while she was alive, tried to restrain her son, trying to protect him. Because of Ahmed’s ill condition, perhaps as a rebellion, he did not even care about the weather, for example, and often left the palace in windy, cold weather, risking his own health. After Handan’s death, it was feared that the young sultan would commit reckless deeds and not even pay much attention to himself. However, the loss of his mother and the experience of the first war proved to be enough to make Ahmed more serious. True, he kept his outside activities, but with much greater attention and caution.

    Although he spent a lot of time with hunting, Ahmed did not neglect learning or child producing either. In the former, he was greatly assisted by his teacher and the ever-rising chief eunuch, Haci Mustafa Agha. Mustafa Agha was a very wealthy and educated man with extraordinary wisdom and intelligence, which is why, in addition to Ahmed’s teacher, he also often chatted with the sultan, who was thus able to get quite close to him. Nor is it negligible that Haci Mustafa Agha was able to help the young sultan spiritually. Haci Mustafa Aga, taking advantage of his influence over the sultan, sought to help the mother of the sultan’s second son, Mahpeyker Kösem, to secure her own place next to the sultan. Kösem became Ahmed’s main sexual partner, having given Ahmed at least seven children in the following years: Mehmed in 1605, Ayşe, Fatma, Hanzade in 1609, then another son in 1612, Murad, Kasim in 1614, and her last son, Ibrahim in 1615. However, Ahmed’s first concubine, Mahfiruze, did not lose the sultan’s favor either, having at least one other child from the Sultan in 1612, Prince Bayezid, but some say she was also the mother of the Sultan’s daughter named Gevherhan and a son named Süleyman. However, although Ahmed clearly favored Kösem, their relationship was never monogamous, as other children were born from several other insignificant concubines also: Selim, Hüseyin, Atike, Abide, Zahide, Esma, and Hatice.

    However, the relationship between Ahmed and Köszem was exceptional, for the Sultan, after the death of his mother in late 1605 or early 1606, elevated the woman to the rank of Haseki and provided her with a high daily income of 500 aspers. Most of the ambassadors who were in Istanbul during Ahmed’s reign mentioned the prominent position of Kösem in the harem and in Ahmed’s life. Ahmed tried to avoid being overruled by women, so he didn’t let his concubine get close to political life either. However, certain topics were undoubtedly discussed with Kösem. Kösem was the first woman in the harem, everyone respected her, and Ahmed certainly loved her very much.

    As his children were born in a row, Ahmed repeatedly pondered the execution of his brother, Mustafa, for the sake of his children. However, those close to him tried to convince the sultan that this would be a mistake. By 1612, Ahmed had tried to execute his brother three times, but all three times he had changed his mind at the last moment: the first time an unbearable stomach ache broke out after the order was issued, the second time a terrible storm ensued, the third time not knowing what had happened. Ahmed’s favorite concubine, Kösem, also lobbied heavily for Mustafa’s life. Kösem, of course, was not motivated by Mustafa’s personality, but by the fact that her children were all younger than the eldest prince, Osman. And with the execution of Mustafa, the law of fratricide would have been revived, which would have meant the death of the sons of Kösem also. Kösem for trying to convince the Sultan quite cleverly, arguing that he himself did not ascend the throne as a firstborn, so he has no right to decide, as the decision can only be made by Allah. This shows well that Kösem was well acquainted with the nature of the sultan and perhaps was able to influence him in certain situations. However, knowing each other’s nature was mutual. Ahmed also knew Kösem’s ambitions for her own sons and tried to stop this. So it seems that Kösem and Ahmed both knew each other’s not-so-beneficial qualities, yet they were able to maintain a balanced relationship.



    Ahmed has become more and more experienced over the years, learning more and more, and wanting to keep control in his own hands. He had the opportunity to do so in 1607. Ahmed had several friends with whom he studied together or whom he met through his teacher, these men, although mostly older than the sultan, were still studying in the first years of Ahmed’s reign. In 1607, however, they were able to leave the school and go to work in administrative jobs, inside or outside the palace. The renewal was further strengthened by the death of Ahmed’s teacher, in 1608, so the circles of the young sultan also changed. From this point on, Ahmed could, for the first time in his life, surround himself with people he wanted, trusted, and he chose. Ahmed also sought to distance himself from the day-to-day work that had been needed so far to build stability. He appeared less and less often on the divan and more and more often instructed the pashas not to look for him in person with their suggestions but to contact him in writing.

    As his power solidified, he thought it was time for him to do a building project, as did his great predecessor, Suleiman I. He first began with minor repairs to the Aya Sofya, where some biblical mosaics remained after the conquest. The mosaics that remained there were covered by Ahmed, but he did not remove all Christian figures, leaving a representation of Mary, for example, untouched. After his smaller project ended with success and recognition, he embarked on the realization of his oeuvre. He wanted to create a mosque complex he envisioned directly next to Aya Sofya: the old and the new in one place. The construction was led by Sedefkar Mehmed, a student of the famous former imperial architect Mimar Sinan. The cost of construction, which began in 1609, was rising, so much so that at one point Ahmed had to borrow from the chief eunuch, Haci Mustafa Agha, to complete his project. The grandiose work finally came to a state in 1616 to be inaugurated, but it was not fully finished until later. The assessment of the huge project was very mixed. While his predecessors paid for the construction of mosques from the spoils of war, Ahmed I - in the absence of spoils of war - was forced to cover it from the treasury. However, this attracted the wrath of ulema and some of the people.

    Ahmed was driven not only by ambition but also by his highly religious personality. Ahmed seriously believed that God had chosen him for the Ottoman throne and thought he should be grateful for this grace. He believed that there could be no other explanation for the fact that, in addition to at least three older brothers, he had eventually ascended the throne. Ahmed, therefore, considered himself the chosen-one, even though his illness regularly reminded him of his own mortality. Ahmed refused to underestimate himself, according to reports, despite his condition, he was a truly vivid person who enjoyed being able to appear in front of his people, enjoying life, but never being light-hearted or negligent. In addition to his regular hunts, horseback riding in the city, and market visiting in incognito, he also took great care of his reign. He also attempted to enforce conformance to Islamic laws and traditions, restoring the old regulations that prohibited alcohol and he attempted to enforce attendance at Friday prayers and paying alms to the poor in the proper way. Sometimes he seemed to be too strickt and naive in some topics, but despite his strictness and extreme religiosity, he is considered one of the most just sultans to this day. Perhaps because of his overwhelming personality and justice, he remained a favorite of the people even in spite of his expensive project.


    His death

    Ahmed was never a role model for health, he was often ill, his digestive system was particularly sensitive. In his last years, he had severe stomach problems with constant pain. The exact disease is not known, however, on November 22, 1617, Sultan Ahmed died at the age of barely twenty-seven as a result of gastrointestinal bleeding. He was buried in his own complex. With his death, a new era began. In Ahmed’s life, he never took a stand about fratricide or who he considered being his own heir. Perhaps he believed that it was indeed the right of Allah to choose the next Sultan. In any case, since Ahmed had no disposition to change the succession system, the empire faced severe chaos with the premature death of the sultan.


    Used sources: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839

    *    *    *

    Származása és korai évek

    Ahmed, a későbbi III. Mehmed és első ágyasa, Handan gyermekeként született. Születési évét a mai napig viták övezik, ugyanis a követek más más születési sorrendet és születési évet adtak meg III. Mehmed fiainak. A legvalószínűbb, hogy 1590 áprilisában látta meg a napvilágot Maniszában, apja hercegi tartományában. Születésekor már legalább két három volt, így esélyei a trónra elenyészőek voltak. Korai éveit Maniszában töltötte családja közvetlen közelében, 1595-ben aztán élete nagy fordulatot vett: meghalt III. Murad szultán, így Ahmed apja került trónra III. Mehmed néven. A hír hallatán Mehmed azonnal a fővárosba lovagolt, hogy mielőbb elfoglalhassa a trónt és kivégeztesse 19 élő testvérét, ezáltal megszabadulva a rá leselkedő veszélyektől. Mindeközben háreme felkészült a költözésre. Nem tudjuk pontosan, hogy Mehmed háreme mikorra érte el a fővárost, ám valószínűleg érkezésükkor a birodalmi hárem már túl volt a mélységes gyászon, amelyet a 19 herceg kivégzése okozott. Ahmed kisgyermek volt, így minden bizonnyal erőteljesen óvták, tehát aligha érzékelhetett bármit ebből.

    Ahmed hercegi oktatása lényegében akkor kezdődött el, mikor Isztambulba költözött. Tanítója Mustafa Efendi volt, Aydınból, aki apja tanítójának Mekkeli Mehmed Pasának volt közeli barátja, így került a hercegek mellé. Ahmed és Mustafa Efendi igen közeli kapcsolatban voltak egymással. Ahmed tanítása először írást és olvasást foglalt magába, ami később kiegészült lovaglással, vívással, történelem-, és vallástudományokkal. Ahmed különös érdeklődést mutatott a történelem iránt, kiemelten foglalkoztatta I. Szulejmán uralkodásának ideje. Talán már ekkor példaképévé vált Nagy Szulejmán szultán. Nem tudni, hogy kiemelkedett e bármiből oktatása során, ugyanis meglehetősen kevés információ maradt fenn róla ezekből az évekből. A követi beszámolók is nagyon változatosan emlékeznek meg Ahmed hercegről, gyakran összekeverve őt testvérével Mahmuddal. Egyes beszámolók muja, már már alkalmatlan gyermekként hivatkoznak rá, aki beteges, mások pedig nagy becsben tartják.


    A trónörökös

    Ahmed édes-bátyja, Szelim (és talán egy másik bátyja is) 1597-ben elhunyt egy járvány következtében, így életében először elérhető közelségbe került a trón. Azonban továbbra is ott volt idősebb féltestvére, Mahmud herceg. Mahmud mintegy két évvel volt idősebb Ahmednél és egészen más temperamentumú herceg volt. Mahmud édesanyja volt Mehmed szultán kedvenc ágyasa, Halime. Azonban a szultán kegye nem sokat ért, hiszen Mehmed helyett lényegében édesanyja, Safiye szultána uralkodott, aki pedig ki nem állhatta Halimét. Helyette Ahmed édesanyját, Handant favorizálta és unokái közül is Ahmedet kedvelte legjobban. Safiye szimpátiája szintén alátámasztja azt a véleményt, miszerint Ahmed gyermekként muja lehetett. Safiye ugyanis kifejezetten rossz viszonyt ápolt másik unokájával Mahmuddal, hiszen a fiú túl erős akarattal bírt és elítélte nagyanyja politikai befolyását. Safiye számára így tehát sokkal szimpatikusabb volt egy fiához hasonló, muja trónörökös, mint amilyen talán Ahmed is volt.

    A fő eunuch, Gazanfer Aga halálával a háremben elszabadult a pokol és nyíltan két frakcióra szakadt: Handan és Safiye oldalára, akik Ahmed herceget támogatták és Halime oldalára, aki saját fiát Mahmudot. A harc a két oldal között egyre kiélezettebbé vált. Halime arról győzködte a szultánt, hogy nevezze ki Mahmudot trónörökösnek és küldje őt tartományba végre, Safiye pedig próbálta erről lebeszélni fiát. Mahmud herceg és Halime újabb és újabb meggondolatlan cselekedetei végül oda vezettek, hogy a szultán Safiye nyomására kivégeztette Mahmudot, Halimét pedig száműzte legkisebb gyermekével a karonülő Musztafával együtt. Mahmud kivégzése későbbi beszámolói alapján ha meg is viselték, egyáltalán nem lepték meg Ahmedet. Saját bevallása szerint többször figyelmeztette bátyját, hogy ne beszéljen a szultánnal olyan nyíltsággal és meggondolatlansággal, ahogyan általában tette. Ahmed szavait alátámasztják a korabeli történetíró, Peçevi beszámolói is, akinek Ahmed egyik személyes szolgálója volt az informátora. Eszerint Mahmud egyszer nyíltan hadsereget kért apjától, hogy legyűrhesse az apja ellen lázadókat. A szultánt mérhetetlenül frusztrálta ez, ugyanis fia népszerű volt a katonák között, akik őt magát gyűlölték. Mehmed félt, hogy Mahmud azért akar ennyire hadsereget szerezni, hogy ellene lázadhasson. Mahmud nem látta a veszélyt, Ahmed azonban igen, ugyanis a beszámolók szerint igyekezett megállítani bátyját, ám nem sikerült neki.

    Mahmud halála után Mehmed szultán kinevezte Ahmedet örököséül és kiadta, hogy mindenhová kísérje őt el, akár mecsetbe megy, akár más nyilvános megjelenése van. Emellett Safiye szultána is egyértelműsítette támogatását, mikor egy katonai parédára magával vitte Ahmed herceget, hogy bemutassa a nép előtt, mint örököst. Ahmed és édesanyja minden bizonnyal nagyon megkönnyebbültek, hiszen innentől kezdve semmi nem állhatott Ahmed útjába. Elérhető közelségbe került majdani tartományba való kinevezése, tapasztalatgyűjtése és minél precízebb felkészítése az uralkodása. Az események azonban egészen más fordulatot vettek hamarosan.



    1603 decemberében Mehmed szultán feltehetőleg egy hirtelen szívroham következtében életét vesztette, alig fél évvel Mahmud herceg halála és Ahmed örökössé való kinevezése után. Ahmed így felkészületlenül, körülmetéletlenül állt halott apja mellett. A helyzet igen ingatag volt, emiatt Mehmed halálát nem hozták nyilvánosságra. Attól tartottak, hogy egy gyermek szultánt nem fogadnának el az államférfiak és a katonák sem, így cselhez folyamodtak. Nem tudni, hogy ezen korai események kinek az utasítására történtek. Handan nem valószínű, hogy parancsokat osztogathatott még ekkor, nagyvezír jelenleg éppen nem volt, így vagy Ahmed tanítója Mustafa Efendi vagy a Valide szultána, Safiye döntött a csel mellett. Mehmed halálának másnapján a szultán nevében azonnal a összehívattak minden befolyásos államférfit és katonai vezetőt. Amikor mindenki jelen volt, Ahmed vonult be lila ruhában, kis turbánnal a fején. Az államférfiak ekkor már kezdtek gyanakodni, de talán csak úgy hitték, hogy a herceg is részt fog venni a gyűlésen, azonban aztán Ahmed ráült a trónra, ezzel jelezvén, hogy ő az új szultán. Így az államférfiak semmit sem tehettek trónralépése ellen és azonnal gratuláltak neki.

    Ahmed így bár lázadás és ellenkezés nélkül elfoglalhatta a trónt, de rengeteg nehézséggel kellett szembenézzen. Alig múlt 13 éves, így elképzelhetetlen volt, hogy saját maga uralkodhasson. Emiatt tanítója a megbecsült Mustafa Efendi és édesanyja Handan szultána lettek a régensei. Az első hónapok nehézségei így inkább terhelték őket, mint Ahmed herceget. Az első probléma a nagyvezíri poszt üressége volt, mely nemsokkal Mehmed halála előtt üresedett meg, ám a szultán meghalt mielőtt kijelölhette volna utódját. A nagyvezír kiválasztása igen kényes volt, ugyanis Ahmed egy tapasztalatlan, körülmetéletlen, gyermektelen, beteges ifjú szultán volt, aki a legnagyobb politikai bizonytalanságok idején került trónra. Egyik pasa sem szívesen fogadta volna el a nagyvezíri pozíciót, hiszen rengeteg kockázatot rejtett magában. Épp emiatt több pasa, aki jelölt lehetett volna nem volt hajlandó visszatérni Isztambulba, nehogy kinevezzék őket. Végül Yavuz Ali Pasa, Handan kérésére elfogadta a nagyvezíri posztot, hogy segítse bosnyák honfitársát. Yavuz Ali Pasa végül mintegy harmadik régensként uralkodott a birodalomban. Viszonya olyan közeli volt Handannal, Ahmeddel és Musztafa Efendivel, hogy követi beszámolók alapján a kor szokásaival ellenkezve többször is tanácskoztak államügyekben késő éjszaka vagy hajnalban. Ezen megbeszélések során Handan egy függöny mögött állva beszélt, míg Ali Pasa, Musztafa Efendi és Ahmed szultán szemtől-szembe.

    Másik igen kényes pont Safiye szultána volt. Safiyét ugyanis a katonaság és a közemberek mélységesen gyűlölték, több lázadás is történt ellene korábban. Emiatt Ahmed és támogatói nehéz helyzetbe kerültek. Nem tudni, hogy Ahmed milyen személyes viszonyban volt nagyanyjával. Azonban arra a tényre alapozva, hogy Ahmed igen spirituális személy volt, talán valamiféle hálát érzett Safiye iránt, hiszen támogatása nélkül sosem kerülhetett volna a trón közelébe. Ezt alátámasztja az is, hogy trónralépése után a három, számára legfontosabb nőt ajéndékozta meg igen értékes ruhával. Természetesen édesanyja volt az egyik, nagy-nagynénje II. Szelim lánya, Gevherhan szultána a másik és Safiye a harmadik. Ugyanakkor Ahmed és támogatói azt is tudták, hogy ha Safiyét a palotában és a politika közelében tartják, azzal sokat árthatnak önmaguknak és egy újabb lázadás veheti hamarosan kezdetét. Emiatt 1604 januárjában Ahmed elküldte Safiye szultánát a Régi Palotába, politikai és hárembeli támogatóit pedig Handan és Mustafa Efendi alapos kutatása után szintén mind leváltották. Ezzel a lépéssel Ahmed kiérdemelte a nép és katonaság elismerését, ám minden bizonnyal mélységesen megbántotta nagyanyját. Safiye dühében leromboltatta a háremet, amivel pedig Ahmedet sértette meg. Ahmed és Safiye viszonyáról a továbbiakban nem tudunk sokat. Ám az beszédes, hogy Ahmed, amint hamarosan átvette a hatalmat, újabb ajándékozást tartott, Safiye azonban ezúttal kimaradt. Így csak Handan és Gevherhan szultánák kaptak prémmel díszített selyem ruhát a szultántól. Gevherhan szultána egyébként Ahmed egész uralkodása alatt nagyon komoly befolyással bírt az ifjú urolakodóra. Ahmed végtelenül hálás volt a nőnek, amiért édesanyját Handant annak idején Mehmednek ajándékozta, ezzel pedig hozzájárult az ő létrejöttéhez. Ahmed rendszeresen halmozta el értékes ajándékokkal Gevherhant, aki minden bizonnyal egyfajta anyaszerepet is betöltött Ahmed életében.


    Túl az első mélyponton

    Nemsokkal Safiye száműzetése után himlőjárvány dúlt a városban és a palotában, mely Ahmed szultánt is ágyba kényszerítette. Mellette egyetlen öccse, Musztafa herceg is elkapta a járványt. Musztafát Ahmed nem végeztette ki trónralépése után, ugyanis az túl kockázatos lett volna, hisz nem volt saját örököse, így szükség volt minden lehetséges örökösre. Emellett a nép is egyre inkább elítélte a testvérgyilkosság törvényét, ami miatt tanácsadói azt javasolták Ahmednek, egyelőre kímélje meg Musztafa életét. Ám a himlőjárvány végül mind a két örökösre lesújtott, az államférfiak és a nép pedig mélységesen aggódtak. Musztafa herceg kisgyermek lévén viszonylag gyorsan átvészelte a betegséget, Ahmed azonban hosszú időn át feküdt élet és halál között. Ez egy ponton annyira megrémítette a népet, hogy félő volt, lázadás tör ki. Végül azonban Ahmed is legyűrte a betegséget és tanítója javaslatára, amint képes volt lovagolni, kilovagolt a városba, hogy megmutassa magát a népnek, ezzel nyugtatva őket.  A beszámolók szerint a szultán középmagas, átlagos külsejű férfi volt, aki egészségesnek tűnt, azonban arcán egyértelműen kivehetőek voltak a himlő nyomai.

    A himlő megmutatta, milyen fontos, hogy mielőbb utódokat nemzzen a szultán. Ehhez azonban körül kellett metélni. Általában a körülmetélési ünnepségek, melyek a hercegek 6-15 éves kora között voltak jellemzőek, hatalmas pompával és rengeteg kísérő ünnepséggel zajlottak. Azonban egy szultán esetében meglehetősen nevetségesen hatott volna körülmetélési ünnepséget rendezni, így amint Ahmed felépült a himlőből minden különösebb bejelentés nélkül, szinte titokban szervezték meg a körülmetélési szertartást. Handan és Gevherhan szultánák azért a háremen belül hatalmas ünnepséget rendeztek, hogy Ahmednek is kijárjon az, ami a többi hercegnek. Amint felépült az operációból édesanyja és nagy-nagynénje szebbnél szebb ágyasokat küldött az ifjú szultán számára. Úgy tűnik, Ahmed szinte azonnal sikerrel járt és amint betöltötte a tizennégyet, már első gyermekével volt várandós az egyik ágyasa.

    1604 novemberében egy Mahfiruze nevű ágyas fiú gyermeknek adott életet, akit Ahmed Oszmánnak nevezett el. A fiú érkezését egy hetes nyilvános ünnepségsorozat követte, valamint a születésének másnapján Ahmed a divanban fogadta az államférfiakat, hogy megcsókolják kezét és gratuláljanak neki a trónörökös érkezéséhez. Ez egyébként nem volt szokás. A szultán kezét csak vallási ünnepségek során csókolhatták a vezírek, ám Oszmán születése legalább akkora jelentőséggel bírt, mint egy vallási ünnep. Ahmed ugyanis ezzel bizonyította, hogy képes gyermeket nemzeni, ezzel megszabadítva egy problémától a birodalmat. A trónöröklés kérdése nem aggasztott tovább senkit. Különösen, hogy 1605 márciusában két újabb gyermek, egy kislány és egy trónörökös, Mehmed herceg született egy Mahpeyker Köszem nevű ágyastól. A legenda szerint az ágyas már akkor felkeltette Ahmed figyelmét, amikor még csak herceg volt. Mahpeyker ugyanis Handan szultána szolgálója volt és flörtölni kezdett a herceggel. Amikor Handan erre rájött azonnal száműzte az ágyast, ugyanis ha Mehmed szultán rájött volna, könnyedén Ahmed halálát jelenthette volna a flört. Mikor aztán elfoglalta a trónt, Ahmed visszahívta Mahpeykert és hamarosan kedvenc ágyasává vált a lány.


    Bizonyítani akarás

    A katonák bár alapvetően kedvelték Ahmedet, évek óta (tulajdonképpen évtizedek óta) vágytak egy olyan szultánra, aki maga viszi őket háborúba, aki bátor, dicső és méltó a szeretetükre. Ahmed és tanácsadói ezt pontosan tudták, emiatt trónralépése után azonnal elkezdett Ahmed a katonákkal foglalkozni és rendszeresen beszélt saját hadjárati terveiről és vágyairól. Azonban ahogy telt az idő, fontos lett volna, hogy Ahmed bizonyítsa is rátermettségét. Amint első fia megszületett Ahmed azonnal hadjáratra akart indulni, ugyanis Lala Mehmed Pasa, új nagyvezír súlyos vereséget szenvedett Esztergomnál. Ahmed eldöntötte, hogy serege élén a pasa megsegítésére indul, azonban a készülődés közben kapott hírt arról, hogy a keleti Celali felkelés ellen küldött Nasuh Pasa is elbukott. A Celalik ekkor már évek óta nehezítették a birodalom életét, így Ahmed meggondolta magát és Esztergom helyett a Celalikat vette célba 1605 őszén. Nemsokkal az indulás előtt édesanyja, Handan szultána hosszú betegség után elhunyt, november 9-én. Ahmed nehéz helyzetbe került. Az illem szerint a gyász idején otthon kellett volna maradnia, azonban egy rövid gyászceremónia és édesanyja temetése után azonnal a Celalik ellen indult. Ahmed ezen cselekedete nagyon megosztja a történészeket és a közvéleményt.

    Egyesek úgy vélik, Ahmed távozása a fővárosból annak bizonyítéka, hogy nem állt közel édesanyjához. Akik ezen a véleményen vannak azzal támasztják alá állításukat, hogy Ahmed egyébként is szinte nevetséges fizetést adott anyjának és igyekezett őt a háttérben tartani, tehát egyértelmű, hogy nem álltak közel, talán nem is szerette anyját. Azonban nem ez a valószínű. Ahmed látta, ahogy nagyanyja Safiye túldominálja apja uralkodását és ezzel lázadásokat okoz és romba dönti a birodalmat. Ő minden áron el akarta kerülni, hogy azt higgyék róla, nők irányítják, emiatt tartotta látszólag háttérben édesanyját. Emellett ne feledjük el, hogy egy alig 15 éves gyermekről beszélünk, akár szultán, akár átlagos gyermek, egy 15 éves ember nem képes úgy megbírkózni bizonyos eseményekkel, ahogy az egy felnőttől elvárható lenne. Ahmedet minden bizonnyal - több beszámoló is alátámasztja - mélységesen megviselte szeretett anyja halála és épp emiatt akart elszakadni a palotától és a gyásztól.

    Mindemellett Ahmedben hatalmas bizonyítási vágy is volt. Példaképe I. Szulejmán volt, mindenben őt szerette volna követni, ami valljuk be, nem kis nyomás egy kamasz számára. Tudta, hogy a katonák mennyit várnak tőle és nem akart nekik csalódást okozni. Emögött valószínűleg nem csak az állt, hogy tudta milyen veszélyesek a katonák. Úgy tűnik, Ahmed tényleg szeretett volna méltó lenni a katonák szeretetére. Ezek miatt végül tehát a tanácsadói véleménye ellenére is elindult a hadjáratra Handan halála után.

    A hadjárat azonban nem hozta meg a vágyott célokat Ahmed számára. Nemsokkal érkezése után megbetegedett. Ahmed egyébként is gyenge egészségű fiú volt, a hadjárat során uralkodó hideg és zord időjárás, édesanyja halála, a bizonyítási vágy pedig mind tovább rontották általános állapotát. Végül a harc helyett kénytelen volt megegyezni a Celalikkal, hogy visszatérhessen a fővárosba. A velencei követ beszámolója szerint a szultánt komolyan szívenütötte az anatóliai helyzet, ahol a háborúk miatt az emberek éheztek, elhullott lovakat és tevéket ettek és alamizsnáért könyörögtek. Szerintük Ahmed emiatt is döntött a békekötés mellett, meglátta ugyanis a háború valódi arcát. Akárhogyan is, Ahmed végül lezárta a hosszú évek óta zajló Celali lázadásokat a megegyezéssel, ezzel pedig népe szeretete tovább erősödött irányába.


    A kamasz szultán

    Az ifjú szultánnak már igen ifjan is erős elképzelése volt a uralkodásról, önmagáról és arról, hogy mit is akar. Mikor például pasái győzködték, hogy mielőbb növesszen szakállat édesapja példáján, hogy komolyabbnak tűnjön, Ahmed meglehetősen bölcsen utasította rendre a pasákat. Azt felelte, hogy a szakál növesztés az egyetlen dolog melyben hajlandó apja nyomdokaiba lépni, minden mást azonban máshogyan fog csinálni. (Egyébként Ahmed egész életében csak szenvedett a szakál növesztéssel, sosem sikerült neki igazán.) Ez jól mutatja, hogy Ahmed már fiatalon is pontosan tudta, hogy mennyire más uralkodó akar lenni, mint apja volt. Ez és más hasonló történetek alapján hajlamosak lehetünk elfelejteni, hogy Ahmed szultán tulajdonképpen ekkoriban még csak egy kamasz fiú volt.

    Ahmed bár igyekezett felnőttként viselkedni és feladatkörei is elvárták ezt tőle, sokszor kiütközött valódi kora egy egy tevékenysége során. Ahmed imádott vadászni, és sokszor teljességgel felelőtlenül viselkedett. Egy alkalommal anélkül tűnt el a táborból, hogy bárkivel közölte volna hollétét. Emellett pedig szinte teljes szabadidejét a vadászatra szánta, amivel közeli támogatóiank is nehézséget okozott. Édesanyja állította Ahmed szolgálatába Derviş Agát, hogy a nap 24 órájában legyen az ifjú szultán mellett akárhová megy. Beszámolókból tudjuk, hogy Derviş néha nagyon nehezen viselte a feladatát, ugyanis terhes volt egy felnőtt férfi számára, hogy egész nap az erdőben mászkáljon egy kamasszal. Derviş, Ahmed számára egyfajta apafigura volt, utólag visszatekintve, a bizonyítékok ismeretében azonban érzései egyoldalúak lehettek és Derviş inkább a lehetőséget látta meg az ifjú szultán közelségében.

    Ahmed rendszeresen hagyta el a palotát álruhában, hogy a piacon nézelődjön és megfigyelje, hogy milyen a valódi élet birodalmába. Ezekre az utakra gyakran csak Dervişsel kettesben mentek, amivel édesanyját rendkívüli módon aggasztotta az ifjú szultán. Handan amíg élt, igyekezett visszafogni fiát, próbálta őt óvni. Ahmed ugyanis beteges állapota miatt, talán mintegy lázadásként, már csak azért sem foglalkozott például az időjárással, és gyakran szeles, hideg időben is elhagyta a palotát, kockáztatva saját egészségét. Handan halála után félő volt, hogy az ifjú szultán meggondolatlan tetteket fog elkövetni és még annyira sem fog figyelni önmagára. Azonban édesanyja elvesztése és az első háborús tapasztalat elégnek bizonyult, hogy Ahmed megkomolyodjon. Igaz, palotán kívüli tevékenységeit emgtartotta, de jóval nagyobb figyelemmel és óvatossággal.

    Bár a vadászat sok idejét elvette, Ahmed a tanulást és gyermeknemzést sem hanyagolta el. Előbbiben nagy segítségére volt tanítója és az egyre magasabbra jutó fő eunuch, Haci Mustafa Aga. Musztafa Aga nagyon vagyonos és tanult ember volt, rendkívüli bölcsességgel és intelligenciával, emiatt Ahmed tanítója mellett gyakran társalgott az eunuchhal is, aki így meglehetősen közel tudott kerülni hozzá. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy Haci Mustafa Aga, spirituálisan is tudta segíteni az ifjú szultánt. Haci Musztafa Aga kihasználva befolyását a szultánra, igyekezett a szultán második fiának anyját, Mahpeyker Köszemet segíteni, hogy a nő bebiztosítsa saját helyét a szultán mellett. Köszem vált Ahmed fő szexuális partnerévé, ugyanis a következő években legalább hét gyermeket szült Ahmednek: Mehmedet 1605-ben, Ayşét, Fatmát, Hanzadét 1609-ben, majd 1612-ben újabb fiút, Muradot, 1614-ben Kasimot, 1615-ben pedig utolsó gyermekét Ibrahimot. Ahmed első ágyasa Mahfiruze sem vált azonban kegyvesztetté, legalább egy gyermeke született még a szultántól 1612-ben, Bayezid herceg, de egyesek szerint a szultán Gevherhan nevű lányának is ő volt az anyja. Ahmed azonban bár egyértelműen Köszemet favorizálta, sosem volt monogám a kapcsolatuk, ugyanis több más, jelentéktlen ágyastól is születtek gyermekei Szulejmán, Szelim, Hüseyin, Atike, Abide, Zahide, Esma és Hatice.

    Ahmed és Köszem kapcsolata azonban kivételes volt, a szultán ugyanis anyja halála után 1605 végén vagy 1606 elején Haszeki rangra emelte a nőt és magas, 500 asperes napi jövedelmet biztosított számára. A legtöbb követ, aki Ahmed uralkodása alatt Isztambulban tartózkodott megemlítette, hogy Köszem milyen kiemelt pozíciót tölt be a háremben és Ahmed életében. Ahmed igyekezett elkerülni, hogy úgy tűnjön, a nők irányítják, így ágyasát sem engedte a politikai élet közelébe. Azonban bizonyos témákat kétség kívül megvitatott Köszemmel. Köszem volt a háremben az első asszony, mindenki tisztelte, Ahmed pedig minden bizonnyal nagyon szerette.

    Ahogy gyermekei sorra születtek, Ahmed többször is elgondolkozott azon, hogy öccsét, Musztafát kivégeztesse gyermekei érdekében. Azonban a hozzá közel állók igyekeztek meggyőzni a szultánt arról, hogy ez hiba lenne. 1612-re Ahmed háromszor próbálta meg öccsét kivégeztetni, ám mind háromszor az utolsó pillanatban meggondolta magát: első alkalommal elviselhetetlen hasfájás tört rá a parancs kiadása után, második alkalommal szörnyűséges vihar kerekedett, harmadik alkalommal nem tudni mi történt. Musztafa életéért Ahmed kedvenc ágyasa, Köszem is erősen lobbizott. Köszemnek természetesen nem Musztafa személye adta a motivációt, hanem az a tény, hogy gyermekei mind fiatalabbak voltak a legidősebb hercegnél, Oszmánnál. Musztafa kivégzésével pedig a testvérgyilkosság törvénye újra életre kelt volna, ami Köszem fiainak halálát jelentette volna. Köszem meglehetősen okosan próbálta a szultánt meggyőzni, azzal érvelve, hogy ő maga sem elsőszülöttként került trónra, így nincs joga dönteni, a döntést csak is Allah hozhatja meg. Ez jól mutatja, hogy Köszem jól ismerte a szultán természetét és talán befolyásolni is tudta őt bizonyos helyzetekben. Azonban a jó emberismeret kölcsönös volt. Ahmed is ismerte Köszem ambícióit saját fiai iránt és igyekezett ennek gátat szabni. Úgy tűnik tehát, hogy Köszem és Ahmed mindketten ismerték egymás nem túl előnyös tulajdonságait is, mégis kiegyensúlyozott kapcsolatot tudtak fenntartani.


    A megújulás

    Ahmed az évek során egyre tapasztaltabbá vált, egyre többet tanult és egyre inkább szerette volna a saját kezébe venni az irányítást. Erre 1607-ben nyílt alkalma. Ahmednek több barátja volt, akikkel együtt tanult vagy akiket tanítóján keresztül megismert, ezen férfiak bár többnyire idősebbek voltak a szultánnál de Ahmed uralkodásának első éveiben még mindig tanultak. 1607-ben azonban elhagyhatták az iskolát és munkába álhattak az adminisztratív munkakörökben, a palotán belül vagy azon kívül. A megújulást tovább erősítette, hogy Ahmed tanítója, 1608-ban elhunyt, így az ifjú szultán körei is megváltoztak. Ahmed innentől kezdve, életében először olyan emberekkel vehette magát körül, akiket ő akart, akikben ő bízott és akiket ő választott. Ahmed emellett igyekezett eltávolítani magát a napi szintű munkától, amelyre a stabilitás kiépítése miatt eddig szükség volt. Mind ritkábban jelent meg a divanban és egyre többször utasította a pasákat, hogy ne személyesen zaklassák javaslataikkal, hanem írásban keressék meg.

    Ahogy hatalma megszilárdult, úgy gondolta ideje neki is építkeznie, ahogy nagynevű elődje, I. Szulejmán tette. Először kisebb javításokkal kezdte az Aya Sofya imahelyén, ahol néhány bibliai mozaik maradt még a hódítás után. Az ott maradt mozaikokat Ahmed lefedette, azonban nem tüntetett el minden keresztényi figurát, Mária egy ábrázolását például érintetlenül hagyta. Miután a kisebb projektje sikerrel és elismeréssel zárult, belefogott életművének megvalósításába. Egy mecset komplexumot akart létrehozni, melyet egyenesen az Aya Sofyával szemben képzelt el: a régi és az új egy helyen. Az építkezést az egykori nagynevű birodalmi építész, Mimar Sinan egyik tanítványa, Sedefkar Mehmed vezette. Az 1609-ben megkezdett építkezés költségei egyre magasabbra kúsztak, olyannyira, hogy egy ponton Ahmednek kölcsön kellett kérnie a fő eunuch, Haci Musztafa Agától, hogy projektjét befejezhesse. A grandiózus alkotás végül 1616-ban került olyan állapotba, hogy fel lehessen avatni, teljesen kész azonban csak később lett. A hatalmas projekt megítélése igen vegyes volt. Míg elődei a háborús zsákmányból fizették a mecsetek építését, I. Ahmed - háborús zsákmányok híján - kénytelen volt a kincstárból fedezni azt. Ezzel azonban magára vonta az ulema, és a nép egy részének haragját is.

    Ahmedet az építkezésre nem csak a becsvágy hajtotta, hanem rendkívül vallásos személyisége is. Ahmed komolyan hitte, hogy Isten őt választotta az Oszmán trónra és úgy gondolta, hogy valamivel meg kell hálálnia ezt a kegyet. Úgy hitte ugyanis, nem lehet más magyarázat arra, hogy legalább három bátyj mellett mégis ő került a trónra végül. Ahmed önmagát emiatt mintegy kiválasztottnak tartotta, szinte emberfelettinek, még akkor is, ha betegessége rendszeresen emlékeztette saját halandóságára. Ahmed elutasította, hogy kevesebbre becsülje magát, a beszámolók alapján, állapota ellenére is igazán élettelteli, pezsgő személyiség volt, aki élvezte ha megjelenhet népe előtt, élvezte az életet, de sosem volt könnyelmű vagy szabados. Rendszeres vadászatai, városban lovaglásai, inkognitóban piacolásai mellett, nagy gondot fordított az uralkodásra is. Megpróbálta újra érvényesíteni az iszlám törvényeket és hagyományokat, melyek az utóbbi években kissé háttérbe szorultak, emellett visszaállította az alkoholt tiltó régi szabályozásokat, és megpróbálta érvényesíteni a pénteki imákon való részvételt. Továbbá rendszeresen osztott pénzt a szegényeknek. Szigorúsága, extrém vallásossága ellenére is az egyik legigazságosabb szultánnak tartják, mind a mai napig. Talán lehengerlő személyisége és igazságossága miatt maradt a nép kedvence még a drága projektje ellenére is.



    Ahmed sosem volt az egészség mintaképe, gyakran volt beteg, különösen érzékeny volt az emésztőrendszere. Utolsó éveiben komoly gyomor problémái voltak, állandó fájdalmakkal. A pontos betegség nem ismert, azonban végül 1617. november 22-én emésztőrendszeri vérzés következtében Ahmed szultán elhunyt, alig huszonhét évesen. Saját komplexumában helyezték örök nyugalomra. Halálával új korszak kezdődött. Ahmed életében sosem foglalt állást a testvérgyilkossággal vagy azzal kapcsolatban, hogy kit tart saját örökösének. Talán úgy hitte, valóban Allah joga kiválasztani a következő szultánt. Mindenesetre, mivel Ahmed nem rendelkezett, a birodalomra komoly káosz várt a szultán idő előtti halálával.


    Felhasznált források:  G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839

    View Full
  • reallifesultanas
    09.11.2020 - 5 monts ago
    Portrait of Handan Sultan / Handan szultána portréja

    Origins and early years

    Handan may have been born around 1570 in nowadays Bosnia. In the end, she found herself in the household of Sultan Selim’s daughter, Gevherhan. Gevherhan and her husband Cerrah Mehmed Pasha noticed her beauty, so they paid special attention to her education. Their undisguised purpose may have been to give her to the heir to the throne as soon as possible. Gifts of this kind were very common among members of the political elite, for if the concubine was to the liking of the future sultan, the woman could later easily help her former protégés as soon as she came into power. This is how Handan became a member of the future Mehmed’s harem after his circumcision ceremony in 1582. The prince did not leave the capital immediately, only in December 1583. Then they made their way to the province of Manisa to begin their independent life there.

    The trip to Manisa really exhausted everyone, as the extreme winter weather made their journey very long and difficult. Certainly, Handan didn’t particularly enjoy the journey, which lasted more than a month, but she certainly waited with high hopes for them to finally arrive. Handan and Mehmed’s relationship was finally fulfilled in Manisa. In February 1585, Mehmed had his first child, Prince Selim. Most historians agree that the boy was born to Handan. He was followed by other children, so Handan had at least one daughter, Ayşe, and two sons. Prince Suleiman was born around 1586 and died as a child; Ahmed was born in 1590 as Handan’s youngest child. Handan was certainly Mehmed’s favorite at first, but over time the ruler turned to another concubine, Halime. This is indicated, at least, by the fact that Handan (probably) had no more children after Ahmed, while Halime did.


    Mother of the prince

    Mehmed ascended the throne in 1595 and Handan’s life changed in one fell swoop. Following the new sultan, she traveled with her children to Istanbul, where she found herself in the imperial harem, which was under the control of Valide Safiye Sultan. Safiye was not present in Mehmed’s Manisa province, but there were gossips about her strong-will in the Manisa harem surely. Arriving in Istanbul, the first few years were relatively calm, as the chief eunuch, Gazanfer Agha, kept order in the harem, so Handan spent all her time with her children. She was also able to get close again to Gevherhan Sultan, who had gifted her to Mehmed previously. Gevherhan was well acquainted with the political elite, Safiye, and the sultan, so she certainly provided useful advice to her former slave. Perhaps the relationship between Safiye and Handan was relatively balanced due to Gevherhan’s help.

    An epidemic devastated the capital in 1597, killing Handan’s eldest son, Selim, but it cannot be ruled out that Suleiman also died at that time. In addition to mourning, Handan also had to face the fact that it was no longer her son who was the eldest prince, but the son of her rival, Halime, Mahmud. Handan would have done anything to keep her only son, Ahmed alive, so she allied with Safiye. Safiye and Halime hated each other in particular, and it was no different between Mahmud and Safiye. As the soldiers and commoners were very fond of Mahmud, Handan began to spread rumors about the prince being impotent, so his reign would not bring a fruitful future for the empire. In addition, with the help of Safiye - and probably Gevherhan - they tried to bring as many statesmen as possible to the side of Prince Ahmed.

    For Handan, it was ultimately Safiye who won the war. Safiye successfully obtained a letter sent to Halime by a seer. The letter revealed that Halime wanted her son to sit on this throne after the sultan’s death. Of course, the letter was not the only sin of Halime and Mahmud. For months, both Halime and Mahmud tried to convince the Sultan to finally send Mahmud to a province; and Mahmud had repeatedly acted recklessly in the presence of the Sultan; and the rebellious soldiers deified the prince. Not surprisingly, there have also been rumors that Mahmud and Halime want to poison the Sultan. Finally, Mehmed, under pressure from Safiye, executed Prince Mahmud.

    With Mahmud’s death, Ahmed became the oldest prince, and Mehmed even specifically appointed him heir to the throne. From there, the prince accompanied the sultan or the valide sultan everywhere. At the end of 1603, Safiye also took the boy with her to a military parade, where she actually introduced him as heir. Handan could not accompany her son, but she was certainly very happy and relieved as Ahmed’s future went in the right direction. At the same time, Handan was certainly worn out by the events, perhaps also remorseful for what had happened.  At least this is what indicated by later events.


    The first female regent

    On the night of December 20, 1603, Sultan Mehmed died suddenly, leaving his son Ahmed as his heir. Ahmed was the first sultan to ascend the throne childless, uncircumcised, without experience. The situation was very precarious, it was not known whether this young sultan would be accepted, so Mehmed’s death was concealed and all officials were asked to join the divan the next morning on behalf of the sultan. When everyone was present, Ahmed entered the room and sit on the throne, becoming a sultan without anyone being able to raise a word against him. Instead of Ahmed in the first months two regents ruled the empire: his teacher, Mustafa Efendi, and his mother, Handan Sultan. With this, in essence, Handan became the first female regent of the empire, even if she was not alone in office.

    When Ahmed ascended the throne, he did not execute his only living brother, the child Mustafa. There could have been several logical reasons for this: Ahmed was not circumcised, he had not yet produced a child, he was a sick young man, and with his eventual death the dynasty could have become extinct. In sparing Mustafa’s life, some said Handan was a key figure. This may also be supported by the fact that, according to reports, Handan often took the little Mustafa out of the garden of Topkapi Palace to play. Perhaps Handan had experienced enough of the struggle between the brothers and wanted it to end. Handan’s behavior towards the child Mustafa not only reveals much about the woman’s character but also suggests that she did not enjoy the fight against Mahmud previously, and acted against Halime and Mahmud only because of coercion. At the same time, we cannot be sure that Handan was behind saving Mustafa, for that was the logical step, it is possible that everyone thought the same way.

    Handan knew exactly how much danger Safiye, who had protected her for years, could pose to her son. Sultan Mehmed III was hated by the soldiers for Safiye, so Handan was fearing that if Safiye remained close to power, Ahmed could fall to his father’s fate as well. For this reason, on January 9, 1604, on the advice of Handan, Ahmed exiled Safiye to the Old Palace. With this move, Handan started a fight with Safiye, but the great valide could do nothing. For by then, Handan had been working for a long time, with the help of Ahmed’s teacher, to find all of Safiye’s men in the harem and divan. With the exile of Safiye, at the same time, these men and all the people loyal to Safiye were immediately deprived of their office. Out of revenge, Safiye eventually, in her helplessness, destroyed the harem with her servants as she left. There was such damage to the valide’s apartment that it was uninhabitable for a long time. Thus, it is also not certain that Handan would ever have been able to move into the apartment. In addition, almost all the inhabitants of the harem left with Safiye, so Handan remained in Topkapi Palace with only a few faithful servants. The latter may not have been a problem for the new Valide. It is not known how Handan felt after Safiye left, she was certainly relieved, for by getting rid of Safiye’s men, so she paved the way for her son’s reign. In order to gain the love of the soldiers, Handan and Mustafa Efendi persuaded Ahmed to envisage wars for the sake of the soldiers. Because of this, Ahmed spoke regularly about his desire to finally lead his soldiers into war.


    Valide Handan Sultan

    Handan became worried again soon as Ahmed soon after his accession to the throne, along with Prince Mustafa caught smallpox. Mustafa survived the disease faster and easier, but Ahmed lay between life and death for a long time. As a mother - who had previously lost her child to this disease - this period could have been particularly difficult. Nor was his despair eased by the murmur of the people and soldiers, worried about the Sultan’s health. Eventually, Ahmed and Mustafa recovered. On the advice of Mustafa Efendi, Ahmed showed himself to the people as soon as he was able to ride. Although the sultan looked relatively healthy, clear traces of smallpox were recognizable on his face.

    Maybe that’s why Handan became a particularly protective mother. Ahmed wanted to spend more and more time outside the palace, hunting, walking in incognito, whatever the weather was. Handan was regularly confronted with her son because of this, as she tried to prevent Ahmed from falling ill again, so she wanted to keep him in the palace as much as possible. Ahmed’s long-awaited circumcision helped Handan to keep him inside for a while though. The usual series of city ceremonies fell behind, as it would have been rather strange to celebrate a Sultan’s circumcision, so only a small ceremony was held inside the palace for the young sultan by Handan and Gevherhan. As he recovered, Ahmed began to receive concubines from his mother and aunts. The concubines were certainly also selected by Handan and Gevherhan.

    Legend has it that the relationship between Handan and one of Ahmed’s concubines was particularly bad. According to legend, when Ahmed was still a prince, he began flirting with one of his mother’s servants, Mahpeyker. When Handan realized this, she immediately punished the girl and exiled her to the Old Palace to save her son’s life. For if it had been revealed, Sultan Mehmed could easily have executed Ahmed because the princes were forbidden to have any relationship with the girls in the sultan’s harem. However, when Ahmed ascended the throne, he recalled Mahpeyker. However, it must be borne in mind that there is no concrete evidence that Mahpeyker and Handan were in a bad relationship.

    Handan was soon relieved as Ahmed’s firstborn child, Osman, was born in November 1604. With this, Ahmed proved his ability to produce children. By now he had survived a fatal illness, constantly planning future wars, so he seemed a promising sultan, despite his young age. With the birth of more children in March 1605, Handan had already become a three-time grandmother and could have entered a calmer period of her life.



    Handan, in the first few months of Ahmed’s reign, ruled the empire with Mustafa Efendi. She was the one who decided who could talk to the young sultan, he decided who could be among the sultan’s inner circles. Handan’s role was prominent in the first months of Ahmed’s reign, for usually after the ascension to the throne, a sultan always put his own trusted men into offices. However, Ahmed did not have his own people, for the princes build their own circles in their provinces, which was left out of Ahmed’s life. Thus, to avoid exploiting her son, Handan built her son’s circles from people she knew and trusted herself.

    In this she tried to give preference to her Bosnian compatriots. Handan also replaced Abdürrezzak Aga, the chief black eunuch, who, in addition to being Safiye’s man, also played an important role in the execution of Prince Mahmud. The culmination of Handan’s political influence was the appointment of the Grand Vizier. The new Grand Vizier, Yavuz Ali Pasa, was not only Bosnian but lived in the princely province of Mehmed III for a long time as the prince’s sword-bearer, so Handan could already know the man from there. The appointment of the man, by the way, highlights the importance of citizenship in these times. The position of Grand Vizier at any other time was a fantastic opportunity that every pasha longed for. However, being the Grand Vizier of a 13-year-old sick sultan in an uncertain political environment was not very promising. It was for this reason that several pashas who could have been candidates refused to return to Istanbul not to be appointed. Finally, at the request of Handan, Yavuz Ali Pasha accepted the post of Grand Vizier to help his Bosnian compatriot. This patriotic support has been observed throughout the history of the Ottoman Empire and consisted essentially of two sides: Eastern pashas (Georgians, Circassians, Abkhazians, etc) and Western pashas (Albanians, Bosnians, Serbs, etc).

    Yavuz Ali Pasa eventually ruled the empire as about a third regent. His relationship with Handan, Ahmed, and Mustafa Efendi was so close that, according to reports, they consulted several times on state affairs late at night or at dawn, contrary to the customs of the era. During these discussions, Handan was always present, but spoke behind a curtain, while Ali Pasa, Mustafa Efendi, and Sultan Ahmed faced face to face.

    Also under the influence of Handan, Derviş Mehmed Agha entered the sultan’s personal service in the summer of 1604. Handan had a deep trust in the Agha and sought to supervise her son through him. Derviş was also Bosnian and he soon won for himself the support of the young sultan and his mother. So much so that reports suggest that Handan has repeatedly made her son so swore that he will not oppose Derviş’s words and suggestions. The reason for this is to be found in Handan’s endless fear for her son. Handan could not always be with Ahmed, nor could his teacher, so she needed someone who could be with the Sultan every minute of the day, accompany him everywhere, and at the same time pay attention to his safety and health. Handan essentially entrusted Derviş Agha with surrogate fatherhood.

    Handan was gradually pushed back from the political arena, which some explain with Amed’s disrespect for his mother. And this belief is supported by the fact that Handan received only a daily salary of 1,000 aspers, compared to Safiye’s previous salary of 3,000 aspers. However, certainly, Ahmed was trying to keep his mother in the background for purely political reasons. For he tried to avoid of being likened to his father in anything. Sultan Mehmed was dominated by his mother, Safiye, which made him extremely unpopular. Because of this, Ahmed did not let his mother close to politics and also reduced her salary to show people that he was not like his father. Regardless, however, there is nothing to suggest that Ahmed did not like or respect his mother. Maybe Handan herself suggested to her son to do so?


    Her death

    Handan’s health began to deteriorate in 1605. However, the exact disease is not known. Her condition worsened particularly much when one of her trusted men was executed on August 20, 1605, by Sultan Ahmed. Sinanpaşaoğlu Mehmed Pasha was the son-in-law of the former owner of Handan, Gevherhan Sultan, which is why Handan wanted to protect the pasha with all her might. The man’s death was so shocking to the valide that her condition began to deteriorate rapidly. Finally, Handan Sultan closed her eyes forever on November 9, 1605, when she was only in her mid-thirties. She was buried in Mehmed III’s mausoleum at Aya Sofya.

    During her short life, she did not have time to embark on monumental constructions and charities like his predecessors. After her death, however, plenty of food and money was distributed to those in need, for Handan’s spiritual salvation. At Handan’s death, she didn’t have to worry about the fate of her son. Ahmed’s popularity continued to grow, he had at least three children so far, Derviş stood by him as a father figure, and Gevherhan Sultan did not leave the young sultan alone. So in short, Ahmed had a great future despite the existing problems, so perhaps Handan could leave this world relatively calmly.


    Used sources: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

    *     *     *

    Származása és korai évek

    Handan 1570 körül születhetett a mai Bosznia területén és innen került az Oszmán Birodalomba. Nem tudni milyen állomásokkal, de végül II. Szelim szultán lányának, Gevherhan szultánának a háztartásába került. Gevherhan és férje Cerrah Mehmed Pasa felfigyelt a lány szépségére, ezért különös figyelmet fordítottak az oktatására. Nem titkolt céljuk lehetett, hogy a trónörökösnek ajándékozzák, amint eljön a nap. Az ilyesfajta ajándékok igen gyakoriak voltak a politikai elit tagjai között, hiszen ha a leendő szultán kedvére való volt az ágyas, a nő később könnyedén segíthette egykori pártfogóit, amint hatalmi pozícióba került. Így került tehát Handan, a leendő III. Mehmed háremébe 1582-es körülmetélési szertartása után sok más egyéb ajándék mellett. A herceg nem hagyta el azonnal a fővárost, csupán 1583 decemberében. Ekkor Manisza tartomány felé vették útjukat, hogy ott kezdje meg önálló életét és ott uralkodjon.

    A maniszába való utazás igazán kimerített mindenkit, ugyanis az extrém, téli időjárás igen megnehezítette az útjukat. Minden bizonnyal Handan nem különösebben élvezte a több, mint egy hónapig tartó utazást, ám minden bizonnyal nagy reményekkel várta, hogy végre megérkezzenek. Handan és Mehmed kapcsolata végül beteljesedett Maniszában. 1585 februárjában Mehmednek megszületett első gyermeke, Szelim herceg. A legtöbb történész egyet ért abban, hogy a fiú Handantól született. Őt további gyermekek követték, így Handannak legalább egy lánya, Ayşe és két fia született. Szulejmán herceg 1586 körül jött világra és még gyermekként elhunyt; Ahmed pedig 1590-ben jött világra Handan legkisebb gyermekeként. Handan eleinte minden bizonnyal Mehmed kedvence volt, idővel azonban az uralkodó egy másik ágyas, Halime felé fordult. Erre utal legalábbis az a tény, hogy Handannak (valószínűleg) Ahmed után nem született több gyermeke, míg Halimének igen.


    A herceg anyja

    Mehmed 1595-ben trónralépett és Handan élete egy csapásra megváltozott. Az új szultánt követve gyermekeivel együtt Isztambulba utazott, ahol aztán a háremet vasszigorral uraló Valide, Safiye Szultána közelébe került. Mehmed maniszai tartományában Safiye szultána nem volt jelen, azonban minden bizonnyal a maniszai háremben is sokat hallottak már az akaratos validéről. Isztambulba érkezvén az első néhány év viszonylagos nyugalommal telt, a fő eunuch, Gazanfer Aga ugyanis rendet tartott a háremben, így Handan minden idejét gyermekeivel töltötte. Emellett újra közel tudott kerülni Gevherhan szultánához is, aki annak idején Mehmednek ajándékozta őt. Gevherhan jól ismerte a politikai elitet, Safiyét és a szultánt is, így egészen biztosan hasznos tanácsokkal látta el egykori kegyeltjét. Talán ennek köszönhető, hogy Safiye szultána és Handan kapcsolata is viszonylag kiegyensúlyozott volt.

    1597-ben járvány pusztított a fővárosban, melynek áldozatául esett Handan legidősebb fia, Szelim, de nem kizárt, hogy Szulejmán is ekkor hunyt el. Handannak a gyászon túl azzal is szembe kellett néznie, hogy így már nem az ő fia volt a legidősebb herceg, hanem riválisának, Halimének a fia, Mahmud. Handan bármit megtett volna, hogy egyetlen fiát, Ahmedet életben tartsa ezért szövetkezett a Valide szultánával, Safiyével. Safiye és Halime különösen gyűlölték egymást, és nem volt ez másképp Mahmud és Safiye között sem. Mivel a katonák és közemberek nagyon kedvelték Mahmudot Handan pletykát kezdett terjeszteni a hercegről, miszerint impotens, így uralkodása nem hozna gyümölcsöző jövőt a birodalom számára. Emellett Safiye - és valószínűleg Gevherhan szultána - segítségével igyekeztek minél több államférfit Ahmed herceg oldalára állítani.

    Handan számára végül Safiye volt az, aki megnyerte a háborút. Safiye sikerrel szerzett meg egy levelet, melyet egy látnok küldött Halime számára. A levél felért egy felségárulással, ugyanis ebből kiderült, hogy Halime azt akarta tudni fia fog e a trónra ülni a szultán halála után. Természetesen nem a levél volt Halime és Mahmud egyetlen bűne. Hónapok óta ostromolta mind Halime, mind Mahmud a szultánt, hogy küldjék végre Mahmudot provinciába; valamint Mahmud többször meggondolatlanul viselkedett a szultán jelenlétében; a lázadó katonák pedig istenítették a herceget. Nem meglepő, hogy olyan pletykák is szárnyra keltek, miszerint Mahmud és Halime meg akarja mérgezni a szultánt. Ezekután végül Mehmed, Safiye nyomására kivégeztette Mahmud herceget.

    Mahmud halálával Ahmed lett a legidősebb herceg, sőt Mehmed konkrétan ki is nevezte őt trónörökösnek. A herceg onnantól mindenhová elkísérte a szultánt vagy a valide szultánát. Safiye 1603 végén egy katonai parádéra is magával vitte a fiút, ahol tulajdonképpen bemutatta őt, mint örököst. Handan nem kísérhette el fiát, de minden bizonnyal nagyon boldog és megkönnyebbült volt, hiszen Ahmed jövője jó irányba haladt. Ugyanakkor Handant minden bizonnyal megviselték az események, talán lelkiismeretfurdalása is volt a történtek miatt. Erre utalnak ugyanis a későbbi események.


    Az első női régens

    1603. december 20-án éjszaka, Mehmed szultán hirtelen elhalálozott, így fia, Ahmed lett a szultán. Ahmed volt az első szultán, aki gyermektelenül, körülmetéletlenül, tapasztalat nélkül került a trónra. A helyzet igen ingatag volt, nem lehetett tudni, hogy elfogadják e az ifjú szultánt, emiatt Mehmed halálát eltitkolták és a szultán nevében minden vezető tisztségviselőt a divánba kérettek másnap reggel. Amikor mindenki jelen volt, Ahmed lépett be a terembe és elfoglalta a trónt, ezzel pedig szultánná vált anélkül, hogy bárki felemelhete volna ellene a szavát. Ahmed helyett az első hónapokban két régens uralkodott: tanítója, Musztafa Efendi és édesanyja, Handan Szultána. Ezzel lényegében Handan lett az első női régense a birodalomnak, akkor is, ha nem egyedül töltötte be a tisztséget.

    Ahmed trónralépésekor nem végeztette ki egyetlen élő testvérét, a gyermek Musztafát. Ennek több logikus oka is lehetett: Ahmed nem volt körülmetélve, nem nemzett még gyermeket, beteges ifjú volt, esetleges halálával a dinasztia is kihalhatott volna. Musztafa életének megkímélésében egyesek szerint Handan kulcsfigura volt. Ezt támaszthatja alá az is, hogy követi beszámolók alapján Handan gyakran vitte ki a Topkapi Palota kertjébe a kis Musztafát játszani. Talán Handan eleget tapasztalt a testvérek közötti küzdelemből és szerette volna, ha végeszakad a véres hagyománynak. Handan viselkedése a gyermek Musztafa irányába nem csak a nő jelleméről árul el sokat, de arra is utal, hogy a korábbi Mahmud elleni harcot sem élvezte legkevésbé sem és csak a kényszer miatt lépett fel Halime és Mahmud ellen. Ugyanakkor nem vehetjük biztosra, hogy Handan állt Musztafa megkímélése mögött, ugyanis ez volt a logikus lépés, lehetséges, hogy mindeni ugyanígy gondolta.

    Handan pontosan tudta azt, hogy az őt éveken át védelmező Safiye szultána mekkora veszélyt jelenthet fiára. III. Mehmed szultánt a katonák Safiye miatt gyűlölték, félő volt, hogy ha Safiye a hatalom közelében marad, Ahmed is apja sorsára juthat. Emiatt 1604. január 9-én Handan tanácsára Ahmed száműzte Safiye Szultánát a Régi Palotába. E lépéssel Handan kivívta maga ellen Safiye haragját, ám a nagy valide nem tehetett semmit. Handan ugyanis addigra már régóta azon dolgozott, Ahmed tanítójának segítségével, hogy megtalálják Safiye összes besúgóját és emberét a háremben és divánban. A nagy valide száműzetésével egyszerre ezeket a besúgókat és minden Safiyéhez hűséges embert azonnal elbocsátottak és megfosztották tisztségüktől. Safiye bosszúból végül tehetetlenségében a háremet romboltatta le szolgálóival távozásakor. A valide lakrészén olyan károk keletkeztek, hogy hosszú ideig lakhatatlan volt. Így az sem bizonyos, hogy Handan valaha is képes lett volna beköltözni a lakrészbe. Emellett a hárem szinte minden lakója Safiyével tartott, Handan csak néhány hűséges szolgálójával maradt a Topkapi Palotába. Ezutóbbit talán nem is bánta az új Valide.Nem tudni, hogyan érezte magát Handan, Safiye távozása után. Minden bizonnyal megkönnyebbült, hiszen azzal, hogy megszabadult Safiye embereitől, megnyitotta fia uralkodása előtt az utat. A katonák szeretetének elnyerése miatt pedig Handan és Musztafa Efendi meggyőzték Ahmedet, hogy a katonák kedvéért helyezzen kilátásba háborúkat. Emiatt Ahmed rendszeresen beszélt arról, mekkora vágya, hogy végre háborúba vezethesse katonáit.


    Handan Valide Szultána

    Handan Ahmed trónralépése után hamarosan nehéz helyzetbe került, ugyanis mind Ahmed, mind Musztafa herceg elkapták a himlőt. Musztafa gyorsabban és könnyebben vészelte át a betegséget, Ahmed azonban hosszú időn át feküd élet-halál között. Anyaként - aki már veszítette el gyermekét korábban is ebben a betegségben - különösen nehéz lehetett ez az időszak. Kétségbeesését nem könnyítette meg az sem, hogy a nép és katonák zúgolódtak, aggódva a szultán egészsége miatt. Végül aztán Ahmed és Musztafa is felgyógyultak. Musztafa Efendi tanácsára Ahmed, amint képes volt lovagolni, megmutatta magát a népnek. Bár a szultán viszonylag egészségesnek festett, arcán felismerhetőek voltak a himlő egyértelmű nyomai.

    Talán emiatt vált Handan különösen óvó anyává. Ahmed egyre több időt akart a palotán kívül tölteni, vadászattal, inkognitóban járkálással, az időjárástól függetlenül. Handan rendszeresen szembe került emiatt fiával, hiszen igyekezett megakadályozni, hogy Ahmed újra megbetegedjen, így szerette volna annyira a palotában tartani, amennyire csak lehetséges. Ebben segítségére volt Ahmed régóta várt körülmetélése. A szokásos városi ünnepségsorozatok elmaradtak, ugyanis a szultán körülmetélését ünnepelni meglehetősen furcsán hatott volna, így csak a palotán belül rendezett Handan és Gevherhan szultána ünnepséget az ifjú szultán számára. Amint felépült, Ahmed ágyasokat kezdett kapni anyjától és nénjeitől. Az ágyasokat minden bizonnyal szintén Handan és Gevherhan szultánák válogatták ki.

    A legendák szerint Handan és Ahmed egyik ágyasa között különösen rossz volt a viszony. A legenda szerint, mikor Ahmed még csupán herceg volt flörtölni kezdett anyja egyik szolgálójával, Mahpeykerrel. Amikor Handan erre rájött azonnal megbüntette és a Régi Palotába száműzte a lányt, hogy fia életét mentse. Ha ugyanis kiderült volna, Mehmed szultán könnyen kivégeztethette volna Ahmedet. A hercegeknek ugyanis tilos volt a szultán háremébe tartozó lányokkal kapcsolatba kerülni. Amikor azonban Ahmed trónralépett visszahívatta Mahpeykert. Muszáj azonban észben tartani, hogy semmiféle konkrét bizonyíték nincs arra, hogy Mahpeyker és Handan rossz viszonyban lettek volna.

    Handan hamarosan megkönnyebbülhetett, ugyanis 1604. novemberében megszületett Ahmed elsőszülött gyermeke, Osman. Ezzel Ahmed bizonyított, hogy képes gyermekeket nemzeni. Eddigre már túlélt egy sokak számára halálos betegséget, állandóan a jövendő háborúkat tervezte, így ígéretes szultánnak tűnt, ifjú kora ellenére is. A további gyermekek születésével 1605 márciusában, Handan már háromszoros nagymama lett és élete egy nyugodtabb szakaszában léphetett volna.



    Handan, Ahmed uralkodásának első néhány hónapjában Musztafa Efendivel együtt uralta a birodalmat. Ő volt az, aki eldöntötte, hogy ki beszélhet az ifjú szultánnal, ő döntötte el, hogy kik kerülhetnek a szultán kegyeltjei közé. Handan szerepe kiemelkedő volt Ahmed uralkodásának első hónapjaiban, ugyanis általában ha egy szultán trónrakerül saját embereit nevezi magas pozíciókba trónralépése után, Ahmednek azonban nem voltak meg a saját emberei. A hercegek ugyanis tartományaikban építik ki saját köreiket, ami Ahmed életéből kimaradt. Így, hogy elkerülje fia kihasználását, Handan a sajátmaga által ismert és bízott emberekből építette ki fia köreit.

    Etéren igyekezett bosnyák honfitársait preferálni. Handan emellett leváltotta Abdürrezzak Agát, a fő fekete eunuchot, aki amellett, hogy Safiye embere volt, fontos szerepet játszott Mahmud herceg kivégzésében is. Handan politikai befolyásának csúcsa a nagyvezír kinevezése volt. Az új nagyvezír, Yavuz Ali Pasa nem csak bosnyák volt, de III. Mehmed hercegi tartományában élt sokáig a herceg fegyverhordozójaként, így Handan már onnan ismerhette a férfit. A férfi kinevezése egyébként rávilágít arra, hogy milyen fontos volt a honfitársiasság ezekben az időkben. A nagyvezíri poszt bármikor máskor fantasztikus lehetőség volt, amire minden pasa áhítozott. Azonban egy 13 éves beteges szultán nagyvezírének lenni, bizonytalan politikai környezetben nem volt túl kecsegtető. Épp emiatt több pasa, aki jelölt lehetett volna nem volt hajlandó visszatérni Isztambulba, nehogy kinevezzék őket. Végül Yavuz Ali Pasa Handan kérésére elfogadta a nagyvezíri posztot, hogy segítse bosnyák honfitársát. Ez a honfitársi támogatás végig megfigyelhető volt az Oszmán Birodalom történetében és alapvetően két oldalból állt: a keleti pasákból (grúzok, cserkeszek, abkházok) és nyugati pasákból (albánok, bosnyákok, szerbek).

    Yavuz Ali Pasa végül mintegy harmadik régensként uralkodott a birodalomban. Viszonya olyan közeli volt Handannal, Ahmeddel és Musztafa Efendivel, hogy követi beszámolók alapján a kor szokásaival ellenkezve többször is tanácskoztak államügyekben késő éjszaka vagy hajnalban. Ezen megbeszélések során Handan egy függöny mögött állva beszélt, míg Ali Pasa, Musztafa Efendi és Ahmed szultán szemtől-szembe.

    Szintén Handan befolyásával került Ahmed személyes szolgálatába Derviş Mehmed Aga 1604 nyarán. Handan mélységesen megbízott az Agában és igyekezett általa felügyelni fiát. Derviş szintén bosnyák volt, egyesek szerint a nagyvezír Yavuz Ali Pasa, mások szerint Handan kegyeltje volt. Akárhogyan kezdte is pályafutását, hamarosan megnyerte magának az ifjú szultánt és annak anyját is. Olyannyira, hogy követi beszámolók szerint Handan többször is megeskette fiát, hogy nem fog Derviş szavai és javaslatai ellen tenni. Ennek oka, Handan végtelen fia iránti féltésében keresendő. Handan nem lehetett mindig Ahmed mellett, ahogyan tanítója sem, így szüksége volt valakire, aki a nap minden percében a szultánnal lehet, elkísérheti mindenhová és mindeközben figyelhet biztonságára és egészségére. Handan lényegében egy pót-apai feladatot ruházott ezzel Derviş Agára.

    Handan fokozatosan visszaszorult a politikai színterekről, melyet néhányan Ahmed anyja iránti tiszteletlenségével magyaráznak. Ezt pedig alátámasztani vélik azzal a ténnyel, hogy Handan csupán 1000 asperes napi fizetést kapott, Safiye korábbi 3000 asperes fizetésével szemben. Azonban minden bizonnyal Ahmed csupán politikai okokból igyekezett anyját a háttérben tartani. Igyekezett ugyanis elkerülni azt a látszatot, hogy édesapjához hasonlíthassák bármiben. Mehmed szultánon édesanyja, Safiye uralkodott, ami miatt rendkívül népszerűtlen volt. Ahmed emiatt nem engedte anyját a politika közelébe és fizetését is lecsökkentette, hogy megmutassa az embereknek, hogy ő nem olyan, mint apja volt. Ettől függetlenül azonban semmi nem utal arra, hogy Ahmed ne szerette vagy ne tisztelte volna édesanyját. Talán maga Handan javasolta fiának, hogy így járjon el?



    Handan egészsége 1605-ben romlásnak indult. Pontos betegsége azonban nem ismert. Állapotán különösen sokat rontott, mikor egyik kegyeltjét 1605 augusztus 20-án Ahmed szultán kivégeztette. Sinanpaşaoğlu Mehmed Pasa Handan egykori tulajdonosának, Gevherhan szultánának volt a veje, emiatt Handan minden erejével szerette volna megóvni a pasát. A férfi halála olyan sokkoló volt a valide számára, hogy állapota rohamosan romlani kezdett. Végül Handan Szultána 1605. november 9-én örökre lehunyta szemeit, mikor még csak harmincas évei közepén járt. III. Mehmed mauzóleumában temették el az Aya Sofyában.

    Rövid élete során nem volt ideje elődeihez hasonló monumentális építkezésekbe és jótékonykodásokba kezdeni. Halála után azonban rengeteg ételt és pénzt osztottak szét a rászorulók között Handan lelki üdvéért. Handannak halálakor nem kellett azon aggódnia, hogy fiára milyen sors vár. Ahmed népszerűsége folyamatosan növekedett, eddigre legalább három gyermeke volt, Derviş mellette állt apa-figuraként és Gevherhan szultána sem hagyta magára az ifjú szultánt. Röviden tehát Ahmed előtt nagyszerű jövő állt a meglévé gondok ellenére is, így talán Handan relatíve nyugodtan hagyhatta itt ezt a világot.


    Felhasznált források: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

    View Full
  • reallifesultanas
    02.11.2020 - 5 monts ago
    Portrait of Halime Sultan / Halime szultána portréja

    Origins and early years

    We know perhaps the least of all the female characters in the Sultanate of Women about Halime. She is usually referred to as an Abkhazian woman, but some mention Circassian origin. However, it seems certain that she originated from the Caucasus. Her time of birth can be deduced from the birth-date of her children, according to which she may have been born around 1570. It is not known how, when, and by whom she entered the harem of Prince Mehmed. In the Manisa harem, Mehmed split his attention between Halime and another concubine, Handan. These years were relatively peaceful, as Mehmed’s mother, Safiye, was not in Manisa.

    Halime had at least four children. Her eldest son, Mahmud, was born in 1587, and his youngest son, Mustafa, long after Mehmed ascended the throne, around 1600 or 1601. Besides them there were two more daughters, Hatice and another girl whose name did not survive, perhaps her name was Şah. Both daughters were born roughly around the time as Mahmud. Beside them, perhaps Prince Cihangir was also Halime’s son, who was born in the late 1590s and died in 1602. The number of Halime’s children suggests that Mehmed may have liked the woman very much, especially given that almost 15 years passed between the birth of her youngest and oldest children.

    The sultan’s concubine

    Mehmed ascended the throne in 1595, so soon his harem followed him to Istanbul. Their peaceful years ended when they left Manisa, as the harem of Topkapi Palace was controlled with the strong hands of Mehmed’s mother, Safiye. Safiye forbade her son to give any of his concubines Haseki rank in order to avoid their political influence. Regardless of rank, however, it is likely that Halime was able to influence Mehmed, as Safiye was very jealous (frightened) of the woman based on the ambassador-accounts. Their relationship gradually deteriorated over time, but as long as the chief eunuch Gazanfer Agha was alive, he was relatively able to keep order in the harem. With his death, however, hell broke loose and the harem split into two parts: the supporters of Safiye and Handan, who supported Handan’s son, Ahmed; and the supporters of Halime, who supported Halime’s eldest son, Mahmud. Safiye and Handan’s support within the harem was not in question, however, outside of the harem, Halime’s son was the favorite. This is why, Handan, in order to gain as many supporters as possible, began to spread rumors about Mahmud, saying he was impotent and would not be able to have a child even if he ascended the throne. The rumor eventually reached the divan, where, by the way, the support of the two princes was also a very divisive issue.

    Prince Mahmud was very reckless, behaving disrespectfully with his father several times. There was an occasion when he openly demanded that his father should give him an army with which he would defeat the Celalis, who was rebelling against his father. Other times, he annoyed his father by constantly questioning him when he would finally get province. The reason for Mahmud’s almost insane enthusiasm is not clear, but perhaps the fact that his mother was Sultan Mehmed’s favorite kept firing on the prince, thinking he could do anything. Knowing Mahmud’s actions, it would be a mistake to think that Halime had no responsibility for this, since educating the princes was primarily the responsibility of their mother. Moreover, according to some sources, Halime herself tried to persuade Mehmed to finally send Mahmud to the province and name him as his heir.


    The fatal mistake

    Halime, in 1603, knowing her son’s support, knowing Safiye’s resentments, she sent a letter to a seer to find out if her son will be able to sit on this Ottoman throne. And the reply letter, of course, was not grabbed by Halime, but by Safiye, who immediately hurried to Mehmed. It was written in the letter that the sultan would die in six months and yes, Halime’s son would be the sultan. That alone would have been enough for a death sentence, but there was something else. There have been rumors for months that Mahmud and Halime are conspiring with the rebellious sipahis and janissaries to poison the Sultan and Safiye. The letter and the gossip together were too much. In particular, Mahmud himself had repeatedly spoken openly against his grandmother, Safiye, emphasizing that his grandmother use the sultan like a puppet and it only causes harm to the empire. So knowing Mahmud’s nature, his resentments of his grandmother, and his support among the rebels, and reading the letter, Mahmud’s fate was sealed. But was Mahmud really guilty?

    There was no evidence to suggest that Mahmud and Halime really wanted to incite rebellion against the Sultan. The only evidence is the testimony of some of their servants. However, these confessions were given by the servants after several days of torture, so we may not necessarily be sure of their authenticity. And after the torture, all the servants and eunuchs who had been against Safiye and Handan were executed. Mahmoud was also tortured for days to confess his sins, but he did not confess, as he was certainly innocent in the betrayal. However, we cannot clearly condemn Safiye and Mehmed. There were three uprisings against Mehmed in three years, and his son acted and spoke very recklessly, so overall Mahmud was likely to fall victim to the circumstances and himself. Finally, on June 7, 1603, Prince Mahmud was strangled. The ambassadors said the death penalty was not so much Mehmed’s decision as Safiye’s.

    For centuries, it was believed that along with Mahmud, his mother was also executed. However, recently some reports were found that clarify the situation. Contarini himself also first reported that the prince’s mother had been executed, but then he talked with some of his trusted men from the palace and he wrote with complete confidence that the prince’s mother had been pardoned for the sake of her youngest son, Mustafa, and was therefore exiled to the Old Palace. Some say Mustafa also went with her to the Old Palace because he was too small to be separated from his mother. Others say Mustafa lived with a nurse in isolation from now on.


    Another frightening period

    Sultan Mehmed died in a sudden heart attack within a few months and was succeeded by the son of Handan, Ahmed. Ahmed was thirteen years old, not circumcised, so the future of the dynasty was questionable. Halime may have been terribly worried for the life of her son, Mustafa, as the law was well known: the Sultan ascending the throne must execute his brothers in order to maintain order. Finally, Handan Sultan, with the support of the statesmen, suggested that the little Prince Mustafa should not be killed as all possible heirs to the throne are needed. This decision actually broke a century-old tradition of fratricide. In any case, Mustafa was separated from Halime and lived his daily life with a nurse, but Handan also regularly took care of the child.

    Halime, however, could not be completely calm even after, since as soon as Ahmed had his first sons in 1604 and 1605, the execution of Mustafa was again discussed. In fact, Ahmed sent executioners three times to the residence of Prince Mustafa, but in the end, he always changed his mind and could not take his brother’s life. Halime could calm down after a few years, as it seems sure that Mustafa won’t be executed. Though she must have been away from her son — we don’t know if she could have met him at least occasionally — but at least he was alive. Some say his mental state also played a role in keeping Mustafa alive. Many say he was weak-minded and epileptic as a child, so he was not considered a real threat.

    Calm years

    Although Halime lived in exile in the Old Palace throughout Ahmed’s reign, she did not have to worry about her son’s life beyond one point and her daughters’ lives were on track also. Ahmed married off his sisters shortly after his accession. Halime’s daughter, Hatice, married Mirahor Mustafa Pasa in 1604 and then was married to Cigalazade Mahmud Pasha in 1612, but died shortly after the wedding. Another daughter, perhaps called Şah, was also married by Ahmed in 1604 or 1605 to Kara Davud Pasha. After the pasha’s death in 1623, the sultana also disappeared from the records, perhaps dead, perhaps exiled from public life.

    It is unlikely that Halime would have been politically or in any other way active during Ahmed’s reign, for never, no one even mentioned her at all. She certainly lived in the Old Palace calmly, paying attention to her every move. Her daughters were probably able to visit her at least, as usually when a mother was exiled, her daughters followed her, as was the case with Safiye before.


    The new beginning

    Halime’s life was turned upside down in November 1617, when Sultan Ahmed died relatively suddenly and at a young age due to an illness. Although he himself never hurt his brother, he did not provide for the inheritance to be modified. After his death, statesmen and religious leaders finally met and discussed the issue. It was decided that the time of the fratricide had expired and a new order of succession was needed. It was decided that the eldest and most suitable prince would follow the sultan, so the inheritance won’t go from father to son. However, at the time of Ahmed’s death, the eldest prince, Mustafa, was unfit for his mental condition, and the second oldest prince was only 13 years old, so he was unfit for his age. Eventually, under pressure from the main eunuch, Haci Mustafa Aga, and Seyhülislam Esad Efendi, it was decided to put Mustafa on the throne. They hoped his mental problems could only be attributed to confinement and as soon as he started to get in touch with people, he would get better.

    Halime was thus able to return from the Old Palace fourteen years after her exile, this time as the Valide Sultan. And not only was she responsible for Valide’s duties but because of Mustafa’s mental condition, she also had to perform regent duties. Halime co-ruled with the Vizieres, her only debatable move was to set herself a daily salary of 3,000 aspers, well above Safiye’s previous salary. Halime found a very important supporter in her son-in-law, Kara Davud Pasha, however, she did not have time to make the pasha a Grand Vizier. Mustafa’s condition was quite worrisome, though he never hurt anyone and he was relatively easy to control, it became clear to everyone that the Sultan was severely disturbed mentally. Because of this, he was dethroned and locked back to the kafes in 1618, and Halime was sent back to the Old Palace, but this time giving her all the respect she deserved. Even after her retirement, she received an extremely high daily salary of 2,000 aspers.



    Mustafa I was followed on the throne by Osman II who aroused the hatred of the soldiers, so he soon had to face with a rebellion. The Janissary rebellion was said to have been fueled by Halime and Kösem. It is more likely, however, that Halime only took advantage of the anger of the Janissaries, perhaps financially supporting them, but it is almost out of the question that she or Kösem was behind the rebellion. For Osman worked hard to get the Janissaries to rise up against him. Either way, the Janissaries broke into Topkapi Palace, freed Mustafa I who was living in confinement, and then brought his mother out of the Old Palace and took them to the Janissaries Mosque. There Mustafa was again proclaimed sultan in May 1622.

    On behalf of Mustafa, Halime, working with the Janissaries, chose a Grand Vizier in the person of Kara Davud Pasha. They also had to decide the fate of Osman. According to a source based on an eyewitness account, Janissary officials simply wanted to close up the sultan to the kafes, but Halime convinced them that if they did not get rid of him here and now, Osman would overtake them and execute them all. Halime probably guessed it well. Davud Pasha soon appeared with a rope, but the Janissary leaders did not allow him to execute Osman in the mosque, even as Halime had demanded. Eventually, after a long torture and humiliation, the former Sultan was taken to the Yedikule prison with Davud’s men. Halime made a huge mistake here, for Osman was extremely humiliated and then tortured before he was killed and mutilated. The evidence does not rule out the possibility that Halime gave this order. Others say Davud Pasha was behind Osman’s brutal execution because of private reasons. Either way, the execution of a former sultan in this way could not go unpunished.

    Davud Pasha could not enjoy the rank of Grand Vizier for long as Halime named Davud Pasha responsible for the brutal execution of Osman, to save herself and her son from the wrath of the people, pashas, ​​some military units, and Seyhülislam. Davud was soon executed for this. With his death, Halime lost her biggest supporter. Most statesmen, soldiers, and the common people were reluctant to see the mad sultan on the throne, and they did not trust Halime either, so the situation of Halime and Mustafa soon became worrying again.


    Last exile

    Erzurum’s beylerbey, Abaza Mehmed Pasha, marched to Istanbul to take revenge for the murder of Osman, and most of the statesmen also shared his views. It is not excluded that Kösem Sultan was already on the side of the Janissaries at that time. Eventually, Halime was offered to test the Sultan’s capability with two simple questions and if he can answer, everything could go on, but if not, their rule would end. Halime, finally knowing her son’s condition, did not agree to the test, but resigned herself with the stipulation that in return Mustafa’s life would be spared. Everyone agreed to this, so Mustafa was locked up again.

    In September 1623, Halime left the Topkapi Palace permanently and returned to the Old Palace, this time forever. It is not known when and how she died, for she was expelled from public life for her role in the execution of Osman. She must have died in the Old Palace, alone or with her daughter along her side, forgotten. She rests next to her son in Aya Sofya. Her burial place suggests that she may survived Mustafa, so she died after 1639. Halime was the only woman in the history of the Ottoman Empire who could have been Valide Sultan twice to the same Sultan.


    Used sources: C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I

    *    *    *

    Eredete és a korai évek

    Haliméról tudjuk talán a legkevesebbet a Nők szultánátusának összes női karaktere közül. Általában abkháziai nőként hivatkoznak rá, de előfordul a cserkesz eredet is. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy a Kaukázusból származik. Születési idejére gyermekei születéséből következtethetünk, eszerint nagyjából 1570 körül születhetett. Nem tudni hogyan és ki által került Mehmed herceg háremébe. A maniszai háremben Mehmed figyelmét megosztotta Halime és egy másik ágyas, Handan között. Ezek az évek relatíve nyugalomban teltek, hiszen Mehmed édesanyja, Safiye nem tartózkodott Maniszában.

    Halimének legalább négy gyermeke született. Legidősebb fia Mahmud 1587-ben jött világra, legkisebb fia, Musztafa pedig jóval Mehmed trónralépése után, 1600 vagy 1601 körül. Mellettük volt még két lánya, Hatice és egy másik lány, akinek neve nem maradt fenn, talán Şah szultánának hívták és akik nagyjából akkortájt születtek, amikor Mahmud. Mellettük talán Cihangir herceg is az ő fia volt, aki az 1590-es évek végén született és 1602-ben hunyt el. Halime gyermekeinek száma sugallja, hogy Mehmed igen kedvelhette a nőt, különös tekintettel arra, hogy legkisebb és legnagyobb gyermekeinek születése között majd 15 év telt el.

    A szultán ágyasa

    Mehmed 1595-ben trónra lépett, háreme pedig követte őt Isztambulba. Békés maniszai éveiknek itt vége szakadt, a Topkapi Palota háremét ugyanis erős kézzel irányította Mehmed anyja, Safiye. Safiye megtiltotta fiának, hogy bármelyik ágyasának Haszeki rangot adjon, hogy ezzel elkerülje politikai befolyásukat. Rangtól függetlenül azonban valószínű, hogy Halime befolyásolni tudta Mehmedet, ugyanis Safiye igen féltékeny volt a nőre a követi beszámolók alapján. Viszonyuk az idő előrehaladásával fokozatosan romlott, ám amíg életben volt a fő eunuch Gazanfer Aga viszonylag képes volt rendet tartani a háremben. Halálával azonban elszabadult a pokol és a hárem két részre szakadt: Safiye szultána és Handan támogatóira, akik Handan fiát, Ahmedet támogatták és Halime támogatóira, akik Halime legidősebb fiát, Mahmudot. Safiye és Handan támogatottsága a háremen belül nem volt kérdéses, azonban a háremen kívül Halime fia volt a favorit. Handan szultána, hogy minél több támogatót szerezzen azt kezdte el terjeszteni Mahmudról a háremen belül, hogy impotens és nem fog tudni gyermeket nemzeni trónralépése esetén sem. A pletyka végül a divanba is bejutott, ahol egyébként szintén igen megosztó kérdés volt a két herceg támogatottsága.

    Mahmud herceg igen meggondolatlan volt, apjával többször viselkedett tiszteletlenül. Ilyen alkalom volt, mikor nyíltan követelte apjától, hogy az adjon neki hadsereget, amellyel legyőzheti az apja ellen lázadó Celalikat; máskor pedig azzal bosszantotta apját, hogy állandóan faggatta, mikor kap végre tartományt. Mahmud szinte esztelen lelkesedésének oka nem világos, de talán az a tény, hogy anyja volt Mehmed szultán kedvence tovább tüzelte a herceget, azt gondolván, hogy bármit megtehet. Ismerve Mahmud cselekedeteit hiba lenne azt gondolnunk, hogy Halimének nem volt felelőssége ebben, hiszen a hercegek nevelése elsődlegesen az anyjuk feladata volt. Sőt egyes források szerint maga Halime is igyekezett meggyőzni Mehmedet, hogy küldje végre tartományba Mahmudot és nevezze meg őt, mint örökösét.


    A végzetes hiba

    Halime 1603-ban, ismerve fia támogatottságát, ismerve Safiye ellenérzéseit irányukba, levelet küldött egy látnoknak, hogy megtudakolja, fia fog e az Oszmán trónra ülni. A válaszlevelet pedig természetesen nem Halime, hanem Safiye kaparintotta meg, aki azonnal Mehmedhez sietett vele. A levélben azt írták, hogy a szultán fél éven belül meg fog halni és igen, Halime fia lesz a szultán. Ez már önmagában elég lett volna a halálos ítélethez, ám volt még más is. Hónapok óta terjengtek olyan pletykák, hogy Mahmud és Halime szövetkezik a lázadó szpáhikkal és janicsárokkal, hogy megmérgezzék a szultánt és Safiyét. A levél és a pletyka együtt már túl sok volt. Különös tekintettel arra, hogy Mahmud maga többször nyíltan beszélt nagyanyja, Safiye szultána ellen, hangoztatva, hogy a nagymama bábként mozgatva a szultánt csak árt a birodalomnak. Ismerve tehát Mahmud természetét, ellenérzéseit nagyanyja iránt és támogatottságát a lázadók körében, és olvasva a levelet Mahmud sorsa megpecsételődött. Na de bűnös volt e Mahmud?

    Nem maradt fenn olyan bizonyíték amely arra utalna, hogy Mahmud és Halime valóban lázadást akartak volna szítani a szultán ellen. Az egyetlen bizonyíték, néhány szolgálójuk vallomása. Ezeket a vallomásokat azonban több napi kínzás után adták a szolgálók, így talán nem feltétlenül lehetünk biztosak valódiságukban. A kínzások után pedig minden szolgálót és eunuchot, akik Safiye és Handan ellen voltak kivégeztettek. Mahmudot is napokig kínozták, hogy bevallja bűneit, ám nem vallott, hiszen minden bizonnyal ártatlan volt az árulásban. Azonban nem ítélhetjük el egyértelműen Safiyét és Mehmedet. Mehmed ellen három év alatt három felkelés zajlott, fia pedig igen meggondolatlanul cselekedett és nyilatkozott, így összességében valószínűleg a körülmények áldozata lett. Végül 1603. júnus 7-én Mahmud herceget megfojtották. A követek szerint a halálbüntetés mögött nem annyira Mehmed, mint inkább Safiye szultána álltak.

    Évszázadokon keresztül úgy hitték, hogy Mahmuddal együtt édesanyját is kivégezték. Azonban nemrégiben előkerültek olyan követi beszámolók, amelyek tisztázzák a helyzetet. Contarini először maga is arról számolt be, hogy a herceg anyját kivégezték, azonban részletesen utánajárt az eseményeknek, informátorai egyenesen a palotából származtak, így teljesen magabiztosan írta azt, hogy a herceg anyjának megkegyelmeztek legkisebb fia, Musztafa kedvéért, ezért csak száműzték a Régi Palotába. Egyesek szerint Musztafa is vele tartott a Régi Palotába, mert túl kicsi volt, hogy elválasszák az anyjától. Mások szerint Musztafa innentől kezdve elzárva élt egy dajkával.


    Újabb rettegés

    Mehmed szultán valóban néhány hónapon belül elhunyt egy hirtelen szívrohamba és Handan fia, Ahmed követte a trónon. Ahmed tizenhárom éves volt, nem volt körülmetélve, így a dinasztia jövője kérdéses volt. Halime rettenetesen aggódhatott fia, Musztafa életéért, hiszen a törvény jól ismert volt: a trónralépő szultánnak a rend fenntartása érdekében ki kell végeztetnie öccseit. Handan szultána végül az államférfiak támogatásával azt javasolta, hogy a kis Musztafa herceget ne öljék meg Ahmed trónralépésével, hiszen szükség van minden lehetséges trónörökösre. Ezzel a döntéssel tulajdonképpen a testvérgyilkosság évszázados hagyományát szegték meg. Mindenesetre Musztafát elválasztották Halimétől, és egy dajkával élte mindennapjait, de Handan szultána is rendszeresen figyelt a gyermekre.

    Halime nem lehetett azonban teljesen nyugodt Ahmed döntése után sem, hiszen amint Ahmednek megszülettek első gyermekei 1604-ben és 1605-ben újra terítékre került Musztafa kivégzése. Valójában Ahmed háromszor küldött hóhérokat Musztafa herceg lakrészébe, ám végül mindig meggondolta magát és nem tudta testvére életét elvenni. Halime így lassan fellélegezhetett, igaz távol kellett lennie fiától - nem tudjuk, hogy egyáltalán alkalmanként találkozhatott e vele - de legalább fia életben volt. Musztafa életben hagyásában egyesek szerint mentális állapota is közre játszott. Sokak szerint ugyanis már gyermekként gyengeelméjű és epilepsziás volt, így nem tartották valós fenyegetésnek.

    Nyugalmas évek

    Halime bár Ahmed uralkodása alatt végig a Régi Palotában élt száműzetésben, fia életéért egy ponton túl nem kellett aggódjon és lányai élete is sínen volt. Ahmed ugyanis nemsokkal trónralépése után kiházasította testvéreit. Halime lánya, Hatice 1604-ben Mirahor Mustafa Pasa felesége lett, majd 1612-ben Cigalazade Mahmud Pasához adták nőül, azonban az esküvő után nemsokkal elhunyt. Másik lánya, akit talán Şah-nak hívtak szintén Ahmed által lett kiházasítva ugyancsak 1604-ben vag 1605-ben Kara Davud Pasához. A pasa 1623-as halála után a szultána is eltűnt a feljegyzésekből, talán meghalt, talán száműzeték a közéletből.

    Nem valószínű, hogy Halime politikailag vagy bármilyen más módon aktív lett volna Ahmed uralkodása alatt, ugyanis egyáltalán soha, senki még csak említést sem tett róla. Minden bizonnyal nyugalmasan, minden mozdulatára odafigyelve élt a Régi Palotába. Lányai valószínűleg látogathatták, hiszen általában az anya száműzetésekor a lányai is követték őt, mint ahogy korábban Safiye esetében is történt.


    Az új kezdet

    Halime élete fenekestül felfordult 1617 novemberében, mikor is Ahmed szultán egy betegség miatt viszonylag hirtelen és fiatalon elhalálozott. Bár maga sosem bántotta öccsét, nem rendelkezett arról, hogy az öröklés módosul e. Halála után végül az államférfiak és vallási vezetők összeültek és megvitatták a kérdést. Arra a döntésre jutottak, hogy a testvérgyilkosság törvényének ideje lejárt és új öröklési sorrend szükséges. Úgy határoztak, hogy a legidősebb és legalkalmasabb herceg fogja követni a szultánt, nem pedig apáról fiúra fog történni az öröklés. Azonban Ahmed halálakor a legidősebb herceg, Musztafa mentális állapota miatt volt alkalmatlan, a második legidősebb herceg pedig csak 13 éves volt, így kora miatt volt alkalmatlan. Végüls a fő eunuch, Haci Musztafa Aga és a Seyhülislam Esad Efendi nyomására úgy döntöttek, hogy Musztafát ültetik a trónra. Azt remélték, mentális problémái csak a bezártságnak tulajdoníthatók és amint elkezd emberekkel érintkezni, rendbe jön.

    Halime tehát visszatérhetett a Régi Palotából, tizennégy évvel száműzetése és legidősebb fia halála után, ezúttal Valide Szultánaként. És nem csak a Valide feladataiért volt felelős, de Musztafa mentális állapota miatt régensi feladatokat is el kellett látnia. Halime a vezírekkel együttműködve uralkodott, az egyetlen vitatható lépése az volt, hogy saját maga számára 3000 asperes napi fizetést határozott meg, ami bőven meghaladta Safiye korábbi fizetését. Halime igen fontos támogatóra talált vejében, Kara Davud Pasában, azonban nem volt ideje a pasát nagyvezírré tenni. Musztafa állapota ugyanis elég aggasztó volt, bár sosem bántott senkit és viszonylag könnyen kordában tudták tartani, mindenki számára világossá vált, hogy mentálisan súlyosan zavart a szultán. Emiatt 1618-ban trónfosztották és visszazárták lakrészébe, Halimét pedig újra a Régi Palotába küldték, ám megadva neki minden validének kijáró tiszteletet. Visszavonulása után is extrém magas, 2000 asperes napi fizetést kapott.


    A káosz

    Musztafát II. Oszmán követte a trónon, aki kiváltotta a katonák gyűlöletét, így hamarosan lázadással kellett szembenéznie. A janicsár-lázadást egyesek szerint Halime szultána és Köszem szultána szította. Valószínűbb azonban, hogy Halime csak kihasználta a janicsárok dühét, talán anyagilag támogatta őket, de szinte kizárt, hogy ő vagy Köszem állt volna a lázadás mögött. Oszmán ugyanis bőven megdolgozott azért, hogy a janicsárok felkeljenek ellene. Akárhogyan is, a janicsárok betörtek a Topkapi Palotába, kiszabadították az elzárásban élő Musztafát, majd édesanyját is elhozták a Régi Palotából és a janicsárok mecsetjébe vitték őket. Ott Musztafát újra szultánná kiáltották ki 1622 májusában.

    Musztafa nevében Halime szultána pedig a janicsárokkal együtt működve nagyvezírt választott, Kara Davud Pasa személyében. Emellett dönteniük kellett Oszmán sorsáról is. Egy szemtanú beszámolójára alapozott forrás szerint a janicsár tisztviselők csupán elzárni akarták a szultánt, Halime azonban meggyőzte őket arról, hogy ha itt és most nem szabadulnak meg tőle, akkor Oszmán felül fog kerekedni rajtuk és mindannyiukat kivégezteti. Halime ezt alighanem jól sejtette. Davud Pasa hamarosan egy zsineggel jelent meg, ám a janicsár vezetők nem engedték meg neki, hogy a mecsetben végezzen Oszmánnal még úgy sem, hogy Halime is ezt követelte. Végül a szultánt hosszas tortúra és megalázás után a Yedikule börtönbe vitte át Davud embereivel. Halime szultána itt hatalmas hibát követett el. Oszmánt ugyanis rendkívüli módon megalázták, majd megkínozták mielőtt meggyilkolták és megcsonkították volna. A bizonyítékok alapján nem zárható ki, hogy Halime adta erre a parancsot. Mások szerint Davud Pasa állt Oszmán brutális kivégzése mögött. Akárhogy is, egy volt szultán ilyen módon történő kivégzése nem maradhatott büntetlenül.

    Davud Pasa nem élvezhette sokáig a nagyvezíri rangot, Halime szultána, hogy magát és fiát mentse a nép, pasák, néhány katonai alakulat és Seyhülislam haragjától, Davud Pasát nevezte meg felelősnek Oszmán brutális kivégzéséért. Davudot emiatt hamarosan kivégezték. Halálával Halime elvesztette legnagyobb támogatóját. A legtöbb államférfi, katona és a köznép sem látta szívesen az őrült szultánt a trónon és Halimében sem bíztak, így hamarosan újra aggasztóvá vált Halime és Musztafa helyzete.


    Utolsó száműzetés

    Erzurum beglerbégje, Abaza Mehmed Pasa Isztambulba masírozott, hogy boszút álljon Oszmán meggyilkolásáért és az államférfiak nagyrésze is osztotta nézeteit. Nem kizárt, hogy a janicsárok oldalán ekkor már Köszem szultána is beszállt a harcokba. Végül Halimének felajánlották, hogy tesztelni fogják a szultán alkalmasságát két egyszerű kérdéssel és ha alkalmasnak találják, minden mehet tovább, de ha nem akkor vége lesz az urlakodásuknak. Halime végül ismerve fia állapotát nem egyezett bele ebbe, hanem magától lemondott azzal a kikötéssel, hogy cserébe megkímélik Musztafa életét. Ebbe mindenki beleegyezett, így Musztafát újra elzárták.

    1623 szeptemberében Halime végleg elhagyta a Topkapi Palotát és újra visszatért a Régi Palotába, ezúttal véglegesen. Nem tudni, hogy mikor és hogyan halt meg, Oszmán kivégzésében játszott szerepéért ugyanis kizárták a közéletből. Minden bizonnyal a Régi Palotában halt meg, elfeledetten. Fia mellett nyugszik az Aya Sofyában. Temetésének helye arra utal, hogy talán túlélte fiát, így 1639 után hunyhatott el. Halime volt az Oszmán Birodalom történetében az egyetlen nő, aki kétszer lehetett Valide Szultána ugyanazon szultán mellett.


    Felhasznált források: C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I

    View Full
  • reallifesultanas
    01.11.2020 - 5 monts ago
    Portrait of Mehmed III / III. Mehmed portréja

    Origin and childhood

    Mehmed was born in May 1566 as the great-grandson of Sultan Suleiman I, and as the first-born son of later Mehmed III and his favorite concubine, Safiye. At his birth, the statesmen were quite worried about the future of the dynasty, for in the autumn of 1566 Sultan Suleiman died and was followed by his son Selim, whose only one heir was Murad and infant Mehmed. Because of this, the sultan himself was eventually forced to produce sons. However, Mehmed was not left without brothers for long either. His half-brother Selim followed him in 1567 and then his full-brother Mahmud in 1569.

    Mehmed’s childhood was fairly calm, his father being the only true heir to the empire, so they did not have to worry about strife. Mehmed and his siblings lived in peace with their parents in Manisa until 1574. Then in 1574 Sultan Selim passed away and Mehmed’s father ascended the throne. With this, the life of the family turned upside down as they soon moved to Istanbul. There Mehmed’s life was complicated by the power struggle between his mother, Safiye, and his grandmother, Nurbanu Sultan. This struggle may have only subsided for a few months when they mourned Prince Mahmud, who died in 1580.

    In 1582, at the age of 16, a huge circumcision ceremony was held for the prince, organized by his aunt, Esmehan Sultan. The circumcision was performed by Cerrah Mehmed Pasha, who was the husband of Mehmed’s other aunt, Gevherhan. Maybe just after the circumcision, maybe even earlier, Mehmed got very close to Gevherhan and her husband. Perhaps the balanced couple brought some consolation to Mehmed’s life, who, being a sensitive soul, was certainly worn out by the political struggle in the harem.

    Deterioration of his relationship with his father

    Mehmed was extremely committed to his mother, so he defended Safiye with his full heart in her fight with Nurbanu. However, Sultan Murad was at least as committed to his own mother as Mehmed, so it was only a matter of time before the battle between the two women would destroy the relationship between the sultan and Mehmed also. Soon Safiye Sultan was exiled to the Old Palace in late 1582, or early 1583, along with her daughters. Mehmed begged his father not to humiliate Safiye for false accusations, but Murad was dismissive.

    It is not known whether Mehmed was as angry with his grandmother as he was with his father, but it is certain that his grandmother tried to protect Mehmed. Nurbanu was already very ill by 1583, but she spent her last months trying to reconcile father and son. To this, she also managed to cover up a huge sin of Mehmed, which would easily cause a death penalty. Mehmed - perhaps to anger his father - had sex with one of his father’s concubines, who got pregnant. The princes were forbidden to have sex and procreation until they were given their own province, and sexual intercourse with a member of the sultan’s harem was essentially a betrayal that the prince could have easily lost his life if Murad would found out. However, as soon as Nurbanu learned of the incident, she killed the concubine so that no trace of Mehmed’s actions remained.

    Mehmed left Istanbul in December 1583 to get his own province. This event usually involves a huge ceremony, with the Sultan personally giving his blessing to his son, escorting him out of the city. Before he left, Mehmed went to his father’s usual audience where he asked him to go to the Old Palace together to ask for his mother’s blessing before he leaves. And he also said Murad that he should forgive Safiye and marry her to restore her ruined honor. Murad immediately distracted his son and refused to show up for his farewell either. With this, Murad was the first sultan ever, who did not appear when his son left the capital. Mehmed was still stationed in the suburbs for days, waiting for his father, but Murad did not attend. In the end, on her death-bed, Nurbanu could convince her son to have better insights. The dying valide asked her son to swore that he would not hurt Mehmed and that he would settle his relationship with him.


    The young prince

    Mehmed certainly left the capital depressed, which was not helped by the fact that extremely cold winter weather was there so that they reached Manisa only by January 1584 with great difficulty. Then finally the prince could start his own life, start building his own circles. When he was circumcised, Mehmed had received plenty of presents, all of which he had taken with him to Manisa. These included several concubines, the most valuable of which he received from Gevherhan Sultan, who gave Mehmed a young Bosnian concubine of her own upbringing. The concubine was named Handan and soon she gave birth to children for Mehmed. Most historians see her as the mother of Mehmed’s firstborn child, Prince Selim, who was born in February 1585.

    Unfortunately, the princely harem of Mehmed is very poorly documented, so it is not known exactly which children were born from which concubines. Mehmed had two main concubines in Manisa, Handan, and Halime, but it is not certain that all the children came from these two women. Shortly after Prince Selim, a boy named Suleiman was born, but not much is known about him. In 1587/88 another son, Mahmud was born, who was undoubtedly the son of Halime; then he was followed in 1590 by Ahmed, the son of Handan. Most likely, more children were born during the princelyhood of Mehmed, but less is known about them. In addition to his sons, he also had at least three daughters, Hatice certainly from Halime; Ayşe probably from Handan; and his daughter, Şah, maybe from Halime.

    But not only the Manisa harem was vivid with the ever-swelling family, great changes took place in Istanbul’s harem as well. In 1585 (or sooner) Sultan Murad forgave Mehmed’s mother and even married her. Thanks to this, Safiye was always there next to the sultan, so she again had the power to protect her son. Safiye eventually successfully balanced between Sultan Murad and his son, Mehmed, because it seems that the relationship between Murad and Mehmed has stabilized somewhat. However, Murad was afraid of his son for the rest of his life, for Mehmed began to become very popular in the eyes of the soldiers.


    His accession to the throne

    Murad died in 1595, and Safiye Sultan immediately sent a message to her son to come to Istanbul. An attempt was made to keep the sultan’s death as a secret, as Murad had produced plenty of boys over the past 15 years. True, they were all children, and their mothers did not have any power that could have endangered Mehmed’s accession to the throne. Nonetheless, Safiye warned those around her to be careful and instead of sending a vizier to Mehmed with the news, he sent the chief gardener without any particular escorts. However, the news of Murad’s death somehow leaked, according to several ambassadors, the situation became very dangerous in the capital, as they feared a rebellion. Dozens of people from the harem were thrown into the sea every night. Safiye and her supporters tried to maintain order and get rid of anyone who could have acted against them until Mehmed arrived.

    Finally, Mehmed arrived eleven days later and ascended the throne. His accession to the throne can be considered historic in several ways. For he was the last sultan to ascend the throne, after ruling in a province and gain experience. In addition, the law of fratricide at the time of his accession started to be a dramatic, unnecessary event for the people of Istanbul and the statesmen. This is why the practice happened the last time in an official form at his accession. Upon Mehmed’s arrival, he immediately ordered the execution of his younger brothers, during which nineteen princes were torn from their mother’s arms and strangled. The next day at the funeral, nineteen small coffins followed the sultan’s coffin. The people of Istanbul were shocked, and public opinion - although not condemning Mehmed for his deed (since he only followed the laws) - was changing clearly against the law of fratricide.

    Like Mehmed’s father, he ascended the throne at a relatively young age, being only 29 years old, about as many as Murad III or Suleiman I were when they ascended the throne. Mehmed was a promising candidate and tried to prove his abilities. Under pressure from his Veziers, he went on a campaign in person in 1596, which was quite unusual, since neither Murad III, nor Selim II lead a campaign. The purpose of the Viziers was to win the love of the soldiers and the recognition of the people.


    His reign

    So Mehmed himself led the campaign against the Kingdom of Hungary in 1596 and successfully occupied the castle of Eger. However, the occupation of the castle alone did not make the campaign successful, as they failed to win on several fronts and the war was not over. Although Mehmed earned the Gazi (conquerer) prefix for his name, he failed to win the love of the soldiers. The sultan behaved rather cowardly during the campaign, at one point, at the field of Mezőeresztes, on the advice of the chief eunuch Gazanfer Agha, he almost fled the battlefield.

    Returning to Istanbul, although the glorious sultan was received with a huge ceremony and his popularity began to rise, his joy did not last long. In 1597, his eldest son Selim and a younger son, Suleiman, also died as a result of an epidemic so do one of his consorts and others from the palace. With this, the issue of inheritance has also become uncertain. Unlike her father, however, he did not start foolishly the reproduction. The fact is, however, that at least two sons were born during this period, probably both from Halime. Prince Cihangir was born in the late 1590s and died in 1602; Prince Mustafa was born in 1600 or 1601, as the last child of Mehmed.

    It is clear that Mehmed tried to be different from his father in every way possible, so in addition to the campaign, he also tried to rid the palace of his father’s people, his dwarves, his mutes, and other things which he considered unnecessary, but which his father found amusing. Mehmed forcibly wanted to win the love of the people and the soldiers by being different from his father, but it was his loving and beloved mother, Safiye, who hindered him the most in this. Mehmed gave his mother enough power to go beyond even his own father. Safiye’s dominance is well exacerbated by the fact that returning home after the Eger campaign, Mehmed could not appoint the one he wanted to be Grand Vizier, but made his brother-in-law, former Grand Vizier Ibrahim Pasha as the new Grand-vizier, under pressure from his mother.

    Mehmed was thought to be his mother’s puppet, which, objectively examined, also seems a legitimate accusation. It is not known for sure whether Mehmed was unfit to rule and his mother, therefore, tried to forcibly dominate Mehmed or Safiye was led by a simple hunger for power. Unfortunately, little is known about Mehmed, so his private life and personality are less known, which makes his judgment difficult. The sultan loved to spend most of his time in the harem, he loved to play chess with the daughter of one of the leading harem servants, he never argued with his mother or viziers, never executed anyone for fun. Mehmed seems more like a retreating, slightly ninny man, mom’s little boy who did anything for his mother, than a real strong man. True that as a prince, he opposed the sultan which would suggest he was maybe brave, but he did it for the sake of his mother, and as a sultan, he also gave her everything she wanted, so it seems there was only one thing that made Mehmed brave, and that was the doing something for his mother, Safiye. For her, even the ninny boy confronted anyone.



    Mehmed’s brief reign was accompanied by many rebellions. The reason for this was not primarily Mehmed’s person, but his mother Safiye, who put her own men in every possible position with which they build a corruption network that spanned the entire empire. And as a faithful child, Mehmed complied with all of his mother’s requests. The resentment of the people finally culminated in 1600 during a Sipahi rebellion. In March, after Mehmed distributed the soldiers’ fee among the statesmen, the Sipahis demanded the heads of every rich, corrupt statesman (and woman) from the sultan. It was the first really serious rebellion against Mehmed, but after a long rampage, he finally managed to convince the soldiers that he would change and will remove his mother from the vicinity of state affairs. So Mehmed’s fear eventually led him to repeat his own father’s deed: he exiled Safiye to the Old Palace. However, the exile was certainly only to reassure the soldiers as Safiye returned soon. In addition, after this uprising, for the first time in his life, he rejected a wish from his mother. During the rebellion, his mother’s close friend, Esperanza Malchi, was murdered, and Safiye demanded revenge for the woman and demanded that his son replace two of his viziers, who she said did not protect Esperanza enough. However, Mehmed was so afraid of the rebellion that he rejected his mother harshly and briefly.

    Not learning from the threat from the soldiers, Safiye and her men continued the corruption, and Mehmed could not (or did not want to) do anything about it. Thus, it is perhaps not surprising that in 1601 another revolt shook the capital. Then, on March 21, the Sipahis revolted again and sent a delegation to the sultan, demanding that he surrender several of his statesmen, if he did not give in to their demands, he could easily be the victim of dethronement. In fright, Mehmed agreed to extradite everyone on the list, but eventually, Safiye, Grand Vizier Damad Ibrahim Pasa, and Yemişci Hasan Pasa convinced the sultan that he could not betray his loyal men. The head mufti, Sunullah Efendi - who, by the way, secretly supported the uprising - eventually convinced the soldiers to calm down, changes would come.

    Of course, no change took place, so in January 1603 there was another revolt against Mehmed, in which not only the Sipahis and the Ulema, but the Janissaries were included as well. On January 6, they captured Gazanfer Agha along with the chief black eunuch, Osman, and dragged them out of the palace, all the way to Topkapi’s third gate, where both were beheaded in front of the crowd and the sultan. According to eyewitnesses, the sultan began to sob as Gazanfer Agha was very close to him. The insurgents eventually were fine with the execution of Gazanfer, Osman Agha, and other less significant individuals and the uprising ended.

    Another significant uprising associated with Mehmed’s reign was the Celali uprising, which spread throughout Anatolia and kept the empire on fire for decades to come. There have also been wars on several fronts between the Ottoman Empire and its neighbors. This much strife, of course, did not start only because of the person of Mehmed and Safiye but as the geopolitical situation also changed a lot, facilitating the development of rebellions and wars. However, the fact is that the Sultan’s person did not help the situation also.


    Last drop

    By 1603, Mehmed had only three living children left, Mahmud, Ahmed, and Mustafa. Since Mehmed did not have Haseki, he did not have a favorite concubine, the people did not know which son Mehmed himself favored. That is why everyone could hardly wait to send his sons to the province. After all, one could have guessed from the provincial classification to which son was the closest to Mehmed. However, events slowly showed the Sultan’s feelings on their own.

    While Mehmed’s popularity was in ruins, his eldest living son, Mahmud, was popular very much. The Janissaries and Sipahis all supported the young prince, which caused strife between father and son. Mahmud repeatedly acted very recklessly in the presence of his father, for example, asking his father to give him an army to defeat Celalis; at other times he urged his father to give him province at last. For a sultan who experienced 3 rebellions in 3 years, these words could have been extremely frightening. Especially considering that Mahmud was very popular among the rebel soldiers, thanks to the fact that he spoke openly against Safiye several times. He claimed that his grandmother’s activities were very detrimental to the empire and that his father was essentially a puppet in the hands of the valide.

    However, Mehmed even overlooked Mahmud’s recklessness and support, as he never appointed Ahmed, perhaps the one he liked more, as heir to the throne against Mahmud. However, according to legend, Mahmud’s mother Halime, in 1603 sent a letter to a seer to ask if her son would ever rule this empire. However, Safiye grabbed the reply letter and suspected Halime and Mahmud that they had conspired against the sultan. In addition, there were rumors circulating in the capital that Mahmud and his mother wanted to poison the sultan so that Mahmud could occupy the throne. This was already too much for Mehmed, so Halime and Mahmud were accused of treason, and their servants were tortured until they testified against them. And in the knowledge of these confessions, Mehmed sentenced his own son, Mahmud, to death, the sentence was carried out on June 7, 1603. All the ambassadors present during the events in the capital believed that Safiye was behind Mahmud’s execution.


    His death

    The execution of Mahmud certainly had a negative effect on Mehmed’s health, especially if he made the decision only under pressure from his mother, as the ambassadors suggested. Mehmed had been obese for years at the time, which was so heavy that he could not ride a horse, but he had no known illnesses or malaise. He was also relatively young, so the issue of inheritance was not so important in the eyes of the commoners. Shortly after Mahmud’s death, however, Mehmed appointed Ahmed as heir. He wanted to refer to this by appearing at a state ceremony, where Safiye took Prince Ahmed to watch the state ceremony together. In addition, Mehmed arranged for Ahmed to accompany him wherever he went. Thus, from the summer of 1603, there was the new heir apparent to the throne, the sick, quiet Prince Ahmed.

    Then, on the night of December 20, 1603, Mehmed died suddenly, certainly due to a heart attack, at the age of thirty-seven. His overweight and the much stress he suffered during his brief reign certainly contributed to the fatal heart attack. And the next morning he was succeeded on the throne by his thirteen-year-old son, the first sultan who never ruled in the province but ascended the throne without any experience. Mehmed was buried at Aya Sofia.

    Used sources: C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety; P. Kayaalp - The Empress Nurbanu and Ottoman Politics in the Sixteenth Century Building the Atik Valide; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World around it; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; D.A. Howard - A History of the Ottoman Empire

    *    *    *

    Származása és gyermekkora

    Mehmed, 1566 májusában született Szulejmán szultán dédunokájaként, a leendő III. Mehmed és kedvenc ágyasa, Safiye elsőszülött fiaként. Születésekor az államférfiak meglehetősen aggódtak a dinasztia jövője miatt, ugyanis 1566 őszén Szulejmán szultán elhunyt, helyét fia, Szelim vette át, akinek egyetlen egy örököse volt, Murad. Muradnak pedig egyetlen fia, Mehmed. Emiatt végül a szultán maga rá lett kényszerítve, hogy fiakat nemzzen. Azonban Mehmed sem maradt sokáig testvérek nélkül. Féltestvére Szelim 1567-ben követte őt, majd 1569-ben édesöccse, Mahmud.

    Mehmed gyermekkora meglehetősen felhőtlenül telt, apja volt a birodalom egyetlen igazi örököse, így nem kellett aggódniuk a trónviszályok miatt. Mehmed és testvérei egészen 1574-ig békében éltek Maniszában szüleikkel. 1574-ben aztán Szelim szultán elhunyt és Mehmed apja lépett a trónra. Ezzel a család élete alaposan felfordult és hamarosan Maniszát hátrahgyva Isztambulba költöztek. Itt Mehmed életét megnehezítette édesanyja, Safiye és nagyanyja, Nurbanu szultánák hatalmi harca. Ez a harc talán csak néhány hónapig enyhült, amíg az 1580-ban elhunyt Mahmud herceget gyászolták.

    1582-ben, 16 éves korában hatalmas körülmetélési szertartást rendeztek a herceg számára, melyet nagynénje, Esmehan szultána rendezett. A körülmetélést Cerrah Mehmed Pasa végezte, aki Mehmed másik nagynénjének, Gevherhannak volt a férje. Talán épp a körülmetélés után, talán már előbb is, Mehmed nagyon közel került Gevherhanhoz és férjéhez. Talán a kiegyensúlyozott házaspár hozott némi vigaszt Mehmed életébe, akit érzékeny lélek lévén minden bizonnyal megviselt a háremben zajló politikai harc.

    Apjával való viszonyának megromlása

    Mehmed, az anyja iránt végletekig elkötelezett volt, így teljes mellszélességgel védte Safiyét a Nurbanuval vívott harcában. Murad szultán azonban legalább annyira elkötelezett volt saját anyja iránt, mint Mehmed, így csak idő kérdése volt, hogy a két nő csatározása a szultán és Mehmed viszonyát is megkeseríti majd. Safiye szultánát 1582 végén, vagy 1583 elején száműzte a szultán lányaival együtt a Régi Palotába. Mehmed kérlelte apját, hogy ne alázza meg hamis vádak miatt Safiyét, Murad azonban elutasító volt.

    Nem tudni, hogy Mehmed nagyanyjára is hasonlóan dühös volt e, mint apjára, az azonban bizonyos, hogy nagyanyja igyekezett óvni Mehmedet. Nurbanu 1583-ban már nagyon beteg volt, azonban utolsó hónapjait azzal töltötte, hogy igyekezett kibékíteni apát és fiút. Ennek érdekében egy halált érő bűntettet is sikerült eltussolnia. Mehmed ugyanis - talán, hogy bosszút álljon apján - szexuális kapcsolatot létesített apja egyik ágyasával, aki teherbe is esett tőle. A hercegek számára tiltott volt a szex és gyermeknemzés, amíg nem kapnak saját provinciát, emellett a szultán háremének tagjával való szexuális együttlét lényegében felségárulás volt, amiért akár halállal is lakolhatott volna a herceg, ha Murad rájön. Nurbanu azonban amint tudomást szerzett az esetről megölette az ágyast, hogy ne maradjon nyoma Mehmed tettének.

    Mehmed 1583 decemberében hagyta el Isztambult, hogy saját provinciát kapjon. Ez az esemény általában hatalmas ünnepséggel jár, a szultán személyesen adja áldását fiára, kíséri ki őt a városból. Távozása előtt Mehmed a szokásos audienciára ment apjához, amikor újra megkérte őt, hogy menjenek el együtt a Régi Palotába, hogy anyja áldását kérhesse távozása előtt, valamint apja egyébként is bocsásson meg Safiyének és vegye őt feleségül, hogy helyreállítsa lerombolt becsületét. Murad azonnal elzavarta fiát, és nem volt hajlandó megjelenni a búcsúztatásán sem. Ezzel Murad volt a valaha élt első szultán, aki nem jelent meg fia távozásakor, hogy áldását adja rá. Mehmed napokig állomásozott még a külvárosban, várta apját, Murad azonban nem ment. Jobb belátásra végül csak Nurbanu szultána tudta bírni a szultánt, halálos ágyán. A haldokló valide megeskette fiát, hogy nem fogja bántani Mehmedet, és hogy rendezi vele kapcsolatát.


    Az ifjú herceg

    Mehmed minden bizonnyal lehangoltan hagyta el a fővárost, melyen nem segített az a tény sem, hogy extrém hideg tél dúlt éppen, így csak nagy nehézségek árán érték el Maniszát 1584 januárjára. Ekkor végre a herceg fellélegezhetett, elkezdhette saját életét, elkezdhette kiépíteni saját köreit. Mehmed körülmetélésekor már rengeteg ajándékot kapott, melyeket mind magával vitt Maniszába. Ezek közé több ágyas is tartozott, melyek közül a legértékesebbet Gevherhan szultánától kapta, aki egy saját maga által nevelt fiatal bosnyák származású ágyast adott Mehmednek. Az ágyas a Handan nevet kapta és hamarosan gyermekeket szült Mehmednek. Legtöbb történész neki tulajdonítja Mehmed elsőszülött gyermekét, Szelim herceget, aki 1585 februárjában született.

    Sajnos Mehmed hercegi háreme igen rosszul dokumentált, így nem tudni pontosan, mely gyermekek mely ágyasoktól születtek. Mehmednek két fő ágyasa volt Maniszában Handan és Halime, azonban nem bizonyos, hogy minden gyermek ettől a két nőtől származott volna. Szelim herceg után nemsokkal egy Szulejmán nevű fiú is született, akiről azonban nem sokat tudni. 1587/88-ban újabb fiú, Mahmud jött világra, aki kétség kívül Halime fia volt; majd őt követte 1590-ben Ahmed, Handan fia. Nagy valószínűséggel további gyermekek is születtek Mehmed hercegsége során, ám róluk kevesebbet tudni. Fiai mellett legalább három lánya is volt, Hatice bizonyosan Halimétől; Ayşe pedig valószínűleg Handantól; Şah nevű lánya pedig talán Halimétől.

    Ám nem csak Maniszában zajlott az élet az egyre duzzadó háremmel, Isztambulban is nagy változások következtek be. 1585-ben (vagy már hamarabb) Mehmed fellélegezhetett, ugyanis édesapja megbocsájtott édesanyjának, sőt feleségül is vette. Ennek köszönhetően Safiye ott volt mindig a szultán mellett, így újra volt hatalma megóvni fiát. Safiye végül sikeresen egyensúlyozott Murad szultán és fiuk, Mehmed között, mert olyabá tűnik, hogy Murad és Mehmed kapcsolata valamelyest stabilizálódott. Murad azonban élete végéig tartott fiától, amiért Mehmed igen népszerűvé kezdett válni a katonák szemében.



    Murad 1595-ben elhunyt, Safiye szultána pedig azonnal üzent fiának, hogy jöjjön Isztambulba. A szultán halálhírét igyekeztek titokban tartani, hiszen Murad rengeteg fiút nemzett az elmúlt 15 évben. Igaz mind gyermek volt még csupán, anyjaik pedig nem rendelkeztek semmiféle hatalommal, ami veszélyeztethette volna Mehmed trónralépését. Ettől függetlenül Safiye óvatosságra intette a körülötte lévőket és ahelyett, hogy egy vezírt küldött volna Mehmedhez a hírrel, a főkertészt küldte különösebb kíséret nélkül. Azonban Murad halálhíre valahogyan mégis kiszivárgott, több követ beszámolója szerint a helyzet igen veszélyessé vált a fővárosban, lázadástól tartottak ugyanis. A háremből pedig minden éjszaka több tucat embert vetettek a tengerbe. Safiye és támogatói igyekeztek fenntartani a rendet és megszabadulni mindenkitől, aki ellenük tehetett volna, amíg Mehmed megérkezett.

    Végül Mehmed tizenegy nap múlva megérkezett és elfoglalta a trónt. Trónralépése történelminek tekinthető több szempontból is. Ő volt ugyanis az utolsó szultán, aki úgy került trónra, hogy előtte saját tartományt igazgatott, melyben felkészülhetett az uralkodásra. Emellett a testvérgyilkosság törvénye az ő trónralépésekor verte ki a biztosítékot Isztambul népe és államférfijai között, így ő gyakorolta utoljára hivatalos formában. Mehmed megérkezésekor azonnal elrendelte öccsei kivégzését, melynek során tizenkilenc herceget téptek ki anyjuk karjából és fojtották meg őket. Másnap a temetésen tizenkilenc kicsi koporsó követte a szultán koporsóját. Isztambul népe pedig sokkot kapott, a közvélemény - bár nem ítélte el Mehmedet a tettéért (hiszen csak a törvényeket követte) - egyértelműen a testvérgyilkosság törvénye ellen kezdett formálódni.

    Mehmed apjához hasonlóan viszonylag fiatalon lépett trónra, hiszen csak 29 éves volt, körülbelül annyi, mint III. Murad vagy I. Szulejmán voltak, mikor elfoglalták a trónt. Mehmed ígéretes jelölt volt, és igyekezett is bizonyítani rátermettségét. Vezírei nyomására 1596-ban személyesen indult hadjáratra, ami meglehetősen szokatlan volt, hiszen sem III. Murad, sem II. Szelim nem vezettek szultánként hadjáratot. A vezírek célja az volt, hogy elnyerjék a katonák szeretetét és a nép elismerését.



    Mehmed tehát maga vezette az 1596-os Magyar Királyság elleni hadjáratot és sikerrel foglalta el Eger várát. Azonban a vár elfoglalása önmagában nem tette a hadjáratot sikeressé, hiszen több fronton nem sikerült győzedelmeskedniük és a háború nem ért véget. Mehmed bár kiérdemelte a Gazi (hódító) előtagot nevéhez, nem sikerült kivívnia a katonák szeretetét. A szultán ugyanis meglehetősen gyáván viselkedett a hadjárat során, egy ponton, Mezőkeresztesnél a főeunuch Gazanfer Aga tanácsára majdnem kocsin menekült el a csatatérről.

    Isztambulba visszatérve bár hatalmas ünnepséggel fogadták a dicső szultánt és népszerűsége emelkedni kezdett, öröme nem tartott sokáig. 1597-ben legidősebb fia Szelim és egy kisebb fia, Szulejmán is elhunytak egy járvány következtében, akárcsak egyik ágyasa és sokan mások is a palotából. Ezzel az öröklés kérdése is bizonytalanná vált. Apjától eltérően azonban nem kezdett esztelen gyermeknemzésbe. Tény azonban, hogy legalább két fia született ebben az időszakban, valószínűleg mindketten Halimétől. Cihangir herceg az 1590-es évek végén született és 1602-ben el is hunyt; Musztafa herceg pedig 1600-ban vagy 1601-ben jött világra, Mehmed utolsó gyermekeként.

    Jól látható, hogy Mehmed igyekezett minden létező módon különbözni apjától, így a hadjárat mellett a palotát is próbálta megszabadítani apja kegyeltjeitől, törpéitől, némáitól és más általa feleslegesnek megítélt dolgoktól, melyeket az apja szórakoztatónak talált. Mehmed kényszeresen szerette volna elnyerni népe és katonái szeretetét, azzal, hogy más lesz, mint apja volt, azonban ebben épp szerető és szeretett édesanyja, Safiye gátolta a legjobban. Mehmed akkora hatalmat adott anyja kezébe, mellyel még saját apján is túl tett. Jól pédázza Safiye dominanciáját az a tény, hogy az egri hadjárat után hazatérve Mehmed nem nevezhette ki azt akit akart nagyvezírré, hanem anyja nyomására kényszerből nevezte ki sógorát, a korábbi nagyvezír Ibrahim Pasát.

    Mehmedről úgy tartották, hogy édesanyja bábja, ami objektíven vizsgálva az eseményeket is jogos vádnak tűnik. Nem tudni biztosan, hogy Mehmed alkalmatlan volt e az uralkodásra és anyja ezért igyekezett erőszakosan dominálni Mehmedet vagy egyszerű hatalom-éhség vezette Safiyét. Mehmedről sajnos keveset tudunk, így magánélete, személyisége is kevéssé ismert, mely megnehezíti megítélését. A szultán szerette ideje nagyrészét a háremben tölteni, szeretett sakkozni az egyik vezető háremszolga lányával, sosem került szembe anyjával és olyan esemény sem maradt ránk, amik alapján vérengző szultán képe rajzolódhatna ki előttünk. Mehmed inkább tűnik egy visszahúzódó, kissé mulya férfinak, anyu kicsi fiának, aki az anyjáért bármit megtett, mintsem valódi erős férfinak. Igaz, még hercegként szembeszállt a szultánnal, ami azt sugallhatná, hogy bátor volt, ám ezt is édesanyja érdekében tette, majd szultánként mindent megadott neki, amit csak akart, így úgy tűnik, egy dolog volt csak, ami mátorrá tette Mehmedet, mégpedig, ha az anyja kedvére kellett tennie. Érte ugyanis még a mulya fiú is szembe szállt bárkivel.



    Mehmed igen rövid uralkodását sok sok lázadás és viszály kísérte. Ennek oka elsődlegesen nem Mehmed személye volt, hanem édesanyja Safiye, aki saját embereit ültette minden pozícióba, mellyel az egész birodalmat átívelő korrupciós hálózatot építettek ki. Mehmed pedig hűséges gyermekként anyja minden kérését teljesítette. A nép ellenérzései végül 1600-ban csúcsosodtak ki egy szpáhi lázadás során. Márciusban, miután Mehmed, a katonák jussát az államférfiak között osztotta szét, a szpáhik minden gazdag, korrupt államférfi (és nő) fejét követelték a szultántól. Ez volt az első igazán komoly lázadás Mehmed ellen, ám hosszas tombolás után végül sikerült meggyőznie a katonákat arról, hogy változtatni fog, anyját pedig eltávolítja az államügyek közeléből. Mehmed félelme tehát végül odajuttatta őt, hogy saját apja tettét ismételte meg: száműzte Safiyét a Régi Palotába. A száműzetés azonban minden bizonnyal csak a katonák megnyugtatását szolgálta hiszen Safiye hamarosan visszatért. Emellett ezen felkelés után utasította el nagyjából életében először anyja egy kívánságát. A lázadás során ugyanis anyja közeli barátját, Esperanza Malchit meggyilkolták, Safiye pedig bosszút követelt a nőért és követelte fiától, hogy váltsa le két vezírét, akik szerinte nem óvták eléggé Esperanzát. Mehmed azonban annyira félt a lázadástól, hogy anyját ridegen és röviden elutasította.

    Nem tanulva a katonák fenyegetéséből, Safiye és emberei tovább folytatták a nagylábon élést és korrupciót, Mehmed pedig nem tudott (vagy nem is akart) tenni ellene. Így talán nem meglepő, hogy 1601-ben újabb lázadás rázta meg a fővárost. Március 21-én aztán a szpáhik ismételten fellázadtak és delegációt küldtek a szultánhoz, követelve, hogy mondassa le több államférfiját is, ha ugyanis nem enged követeléseiknek, könnyen trónfosztás áldozata lehet. Mehmed ijedtében beleegyezett, hogy kiadat mindenkit aki a listán szerepelt, de végül Safiye szultána, a nagyvezír Damad Ibrahim Pasa és Yemişci Hasan Pasa meggyőzték a szultánt, hogy nem adhatja ki hűséges embereit. A főmufti, Sunullah Efendi - aki egyébként titokban támogatta a felkelést - végül meggyőzte a katonákat, hogy nyugodjanak meg, változások fognak következni.

    Természetesen nem történt semmiféle változás, így 1603 januárjában újabb lázadás történt Mehmed ellen, melyhez a szpáhik és az ulema mellett a janicsárok is csatlakoztak. Január 6-án elkapták Gazanfer agát a fő fekete eunuchal, Osmannal együtt és kirángatták őket a palotából, egészen a Topkapi harmadik kapujáig, ahol a tömeg és a szultán szeme láttára mindkettőt lefejezték. Szemtanúk szerint a szultán zokogni kezdett, hiszen Gazanfer Aga igen közel állt hozzá. A felkelők végül megelégedtek Gazanfer, Osman Aga és más kevésbé jelentős személyek kivégzésével és a felkelés véget ért.

    Másik jelentős felkelés, ami Mehmed uralkodásához kötődik, a Celali felkelés volt, ami Anatólia szerte terjedt és még hosszú évtizedekig tartotta lángokban a birodalmat. Emellett több fronton zajlott háború is az Oszmán Birodalom és szomszédai között. Ez a sok viszály természetesen nem csak Mehmed és Safiye személye miatt indult el, hiszen a geopolitikai helyzet is sokat változott elősegítve a lázadások és háborúk kialakulását. Azonban tény, hogy a szultán személye nem segített a helyzeten.


    Utolsó csepp

    1603-ra Mehmednek csupán három élő gyermeke maradt, Mahmud, Ahmed és Mustafa. Mivel Mehmednek nem volt Haszekije, nem volt kiemelt kedvenc ágyasa, nem tudta a nép, hogy Mehmed maga mely fiát favorizálja. Épp emiatt alig várta mindenki, hogy fiait tartományba küldje. Hiszen a tartomány-beosztás alapján lehetett volna sejteni, hogy melyik fia iránt hogyan érez a szultán. Azonban az események lassacskán maguktól is megmutatták a szultán érzéseit.

    Míg Mehmed népszerűsége romokban volt, legidősebb élő fia, Mahmud népszerűsége az egekben. A janicsárok és a szpáhik mind támogatták az ifjú herceget, ami viszályt okozott apa és fia között. Mahmud többször is igen meggondolatlanul viselkedett apja jelenlétében, így például kérte apját, hogy adjon neki sereget, hogy legyőzhesse a szultán ellen lázadó Celalikat Anatóliában; máskor sürgette apját, hogy adjon neki tartományt végre. Egy szultánnak, aki 3 év alatt 3 lázadást tapasztalt meg, ezek a szavak rendívül ijesztőek lehettek. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy Mahmud a lázadó katonák között igen népszerű volt, hála annak, hogy többször szólalt fel nyíltan Safiye ellen. Azt állította, hogy nagyanyja tevékenysége igen káros a birodalomra és, hogy apja lényegében egy báb a valide kezében.

    Mehmed azonban még elnézte Mahmud meggondolatlanságát és támogatottságát is, hiszen sosem jelölte ki Mahmud ellenében az általa talán jobban kedvelt Ahmedet trónörökösnek. Azoban a legendák szerint Mahmud anyja Halime, 1603-ban levelet küldött egy látnoknak, hogy megkérdezze, fia uralkodni fog e valaha a birodalomban. A válaszlevelet azonban Safiye kaparintotta meg és meggyanusította Halimét és Mahmudot, hogy azok összeesküdtek a szultán ellen. Emellett pedig a fővárosban olyan pletykák keringtek, hogy Mahmud és anyja meg akarja mérgezni a szultánt, hogy Mahmud elfoglalhassa a trónt. Ez már Mehmednek is sok volt, így Halimét és Mahmudot megvádolták árulással, szolgáikat addig kínozták, míg nem vallottak ellenük. Ezen vallomások ismeretében pedig Mehmed halálra ítélte saját fiát, Mahmudot és az ítéletet 1603. június 7-én végre is hajtották. Minden követ, aki jelen volt az események során a fővárosban úgy tartotta, hogy Mahmud kivégzése mögött Safiye állt.



    Mahmud kivégzése minden bizonnyal negatívan hatott Mehmed egészségére, különösen ha csak anyja nyomására hozta meg a döntést, ahogy a követek sugallták. Mehmed ekkor már évek óta el volt hízva, mely olyansúlyos kereteket öltött, hogy lóra sem tudott ülni, emellett azonban nem volt ismert betegsége, nem voltak rosszullétei. Fiatal is volt, így a trónöröklés kérdése nem volt olyan fontos a köznép szemében. Nemsokkal Mahmud halála után azonban Mehmed kijelölte Ahmed fiát örököséül. Erre egy állami ceremónián való megjelenéssel akart utalni, ahová Safiye vitte el Ahmed herceget az Aranyszarv-öbölbe, hogy együtt nézzék meg az állami ceremóniát. Emellett Mehmed elrendezte, hogy akárhová megy, Ahmed elkísérje. Így tehát 1603 nyarától meg volt az új trónörökös, a beteges, csendes Ahmed herceg.

    1603. december 20-án éjjel aztán Mehmed hirtelen elhunyt, minden bizonnyal szívrohamban, harminchét évesen. Túlsúlya és a sok stressz, ami rövid uralkodása alatt érte minden bizonnyal elősegítette a végzetes szívrohamot. Másnap reggel pedig tizenhárom éves fia követte a trónon, az első szultán aki sosem uralkodott tartományban, hanem minden tapasztalat nélkül lépett trónra. Mehmedet az Aya Sofyiában helyezték végső nyugalomra.

    Felhasznált források: C. Finkel - Osman’s Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety; P. Kayaalp - The Empress Nurbanu and Ottoman Politics in the Sixteenth Century Building the Atik Valide; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World around it; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; D.A. Howard - A History of the Ottoman Empire

    View Full
  • reallifesultanas
    28.10.2020 - 5 monts ago
    Portrait of Murad III / III. Murád portréja

    Origin and upbringing

    Murad was born in 1546, as the son of later Selim II and his favorite concubine, Nurbanu. He was the youngest child of the couple, Murad already had three sisters at birth, Şah, Gevherhan and Esmehan. He spent his childhood in his father’s current princely province in relative peace. He had a close relationship with both his parents and as their only son, he was the apple of their eyes. This was especially true of his mother, Nurbanu, who kept her son under close watch.

    Like Murad’s father and grandfather, he also loved arts, he loved to read, which most probably was also characteristic when he was a child. Because of this, he was probably a retreating prince who drew attention to himself with his mind rather than his warrior nature. His circumcision ceremony was held in 1557, and the following year Suleiman decided to appoint his barely 12-year-old grandson to his first princely position in Akşehir. According to tradition, Nurbanu accompanied him to the province and tried to help him with the reign. In general, the princes were given their first own province a little later, so certainly the new situation caused quite a lot of difficulty for the young Murad. However, his teacher and mother supported him in everything, so he deftly stood his ground.

    The first ordeal

    Murad’s rather peaceful childhood was soon a distant memory, as his uncle, Prince Bayezid, recruited an army in 1559, and marched to Konya with his sole purpose, to kill Prince Selim and Murad. Murad, as the governor of Akşehir, had at his disposal the army of the province, with which, following his father’s order, he immediately set out for Konya to support his father. At just 13, Murad took part in the first battle of his life, but certainly not from the battlefield he followed the events. After two days of strained fighting, Selim and Murad’s troops finally came out victorious, thanks to support sent by the sultan. However, Prince Bayezid fled, so Selim, Murad, and Sokollu Mehmed Pasha persecuted the rebellious prince for months.

    However, Prince Bayezid successfully crossed the Persian border, which filled everyone in the empire with terror. Murad and his father could not leave the Persian border for months. Eventually, then, Suleiman and the Persian Shah began to do negotiations, so that Murad could return home to his mother in Akşehir. Then in 1562 Bayezid and his sons were handed over by the Persian Shah to the men of Selim and they were executed. From here, there were no obstacles to Selim and Murad, their succession to the throne was assured.


    The crown-prince

    As Selim’s only son, it was actually clear that Murad would be the future sultan, so his prestige was greatly elevated. Maybe it was thanks to this, that he got a gift that changed his whole life. Probably shortly after the execution of Bayezid, or around that period, 1562, Murad received a concubine as a gift from his cousin, Hümaşah Sultan. The concubine was very pretty and intelligent and immediately became Murad’s favorite, probably his first ever consort. Shortly after their acquaintance, their first child was born, a girl who was named Hümaşah after Murad’s cousin. She was followed in May 1566 by Prince Mehmed. This year Sultan Suleiman died and Murad’s father, Selim, became the new sultan.

    During Selim’s reign, Murad lived in Manisa, managing his province. The main change from Suleiman’s reign was that his mother left Murad alone to be with Selim in Istanbul. In Murad’s life, Safiye, his favorite concubine, became the number one support and companion from then on. From their relationship soon another son, Mahmud, was born in 1569 and was followed by two daughters, Ayşe and Fatma. Murad was basically loyal to Safiye and lived in a monogamous relationship with her, but at least one case occurred when he produced a child for another woman. For in 1567 he had a son, Selim born to an anonymous concubine. The concubine was a girl raised by a very influential harem servant, Raziye Hatun, but although she was the mother of a prince, she had no privileges, nor could she approach Safiye’s position. By the way, Raziye Hatun was very close to Murad himself, maybe that’s why the prince accepted her gift despite his love and monogamy toward Safiye.

    In his princely province, Murad formed his own circles, had his own supporters, advisers, and had nothing to do but wait for Selim’s death. Selim, meanwhile, produced several children under the pressure of the leading statesmen. Murad met his younger brothers very rarely, if at all, so no deep connection developed between them. Yet it is important to mention that the birth of these children seriously influenced Murad. Well, not because they would have had any chance of stole the throne from Murad, but because Selim and Nurbanu deliberately did not produce more children after Murad’s birth for years so that Murad would not have a competitor and would not have to shed his own blood when he ascended the throne. However, for the first time in his life, Murad had to think about the law of fratricide, which must have affected the sensitive-minded prince well.


    The young sultan

    Selim II died in early December 1574, and Nurbanu ordered his son to come Istanbul in a secret message. Murad secretly waited for one of the pasha’s ships to arrive so he can go to Istanbul as soon as possible, but the prince could not find the pasha’s ship, so he arrived in Istanbul on the night of December 21, with a different ship. Murad thus arrived in the capital in five days. Although he owed the ship a quick arrival, the prince struggled with very serious seasickness along the way, which made his situation bitter for some time even after his arrival. His most important task would have been to execute his brothers immediately. However, Murad was unable to issue the order. For eight hours he refused to sit on the throne — which would have made him a sultan — or announce his arrival, instead he was consulting with the statesmen on how he could evade the murder of his brothers. I would like to emphasize once again that these are brothers with whom Murad did not have any close bonds. Eventually, however, Murad’s mother, Nurbanu, and the statesmen convinced the sultan that there was nothing he could do against the law of fratricide. Finally, Murad sobbed and issued the order so his baby brothers were strangled, three hours before sunrise.

    The deaths of the child princes were of particular significance, as this was the first time that the fratricide took place in Istanbul. For the first time, all leading statesmen, harem servants, soldiers, and commoners experienced up close what fratricide meant. This was the first time, they could see the tiny coffins behind the sultan’s coffin. Fratricide used to be an elusive concept, which was known as a needed bad, but the opinion began to change. In any case, Murad did not become unpopular because of the event, everyone was anxiously awaiting what the reign of the young sultan would bring. Although he was not the most militant man and his appearance was slightly short and ill, he was still a promising candidate. He had been involved in a battle, had good control of his province, had several children, was intelligent, educated, and his mother was a respected and beloved person, he enjoyed the support of statesmen and soldiers, and was only twenty-eight years old, roughly as much as his great-worthy predecessor, Suleiman when he ascended the throne.

    The first years of Murad’s reign were very busy, with ambassadors coming to congratulate him on his accession to the throne. In 1576, for example, the Persian Shah’s ambassador himself. This event was of great significance and completely make the life of Istanbul vivid. There was a peace treaty with the Persians, but a kind of passive aggression characterized the relationship. It is for this reason that Murad made great efforts to “scare” the Persian ambassador with his power. When the ambassador arrived, Murad went to meet him with an envoy of 10 to 12,000 people. Murad sent a message to the ambassador that “the parade you see here is only those hens that are in the coop, the others are just grazing on the fields.” Such parades always filled the people with excitement, especially as they were accompanied by frequent money and food distribution.

    The passive-aggressive action against the Persians was also fueled by the fact that the peace agreement between the two of them was about to expire and Murad had plans with them. In 1578, Murad unveiled his war aspirations to the divan, which led him to openly confront the Grand Vizier, Sokollu Mehmed Pasha. Sokollu warned the inexperienced sultan from a long and bloody war against the Persians. In fact, Sokollu had a great deal of experience in the campaigns against the Persians, as he took part in many, but the sultan wanted glory and did not listen to the Grand Vizier. Sokollu’s influence was so vast and intertwined that it almost threatened the Sultan’s person as an absolute monarch. Perhaps this may have had something to do with Sokollu’s assassination next year. The war finally began in 1584 and lasted until 1590. It was so exhausting, expensive, that both sides begged for peace, but Murad didn’t want to hear about it. He wanted to prove with all his might that he was able to gain glory, just like his grandfather Suleiman. Murad was close to Suleiman and certainly considered him his role model. Eventually, the young sultan happened to go under the patronage of fortune when a new Shah ascended the Persian throne in 1588. The new Shah had to face with so many uprisings that he would have given almost any price for peace with the Ottomans. Murad eventually sent a very unfavorable, almost mocking offer to the Persians, which was accepted by the new shah, so that Murad actually won the war in 1590 and managed to regain the glory of the Ottoman state. However, it faded the glory in the eyes of the people and soldiers that the young sultan himself had not taken part in the war.

    In addition to parades and war, Murad also subverted Istanbul by completely renovating the Topkapi Palace harem and relocating almost the entire Old Palace harem to Topkapi. Thus, only the women who were of the late sultans, or were widowed sultanas, remained in the Old Palace. This, of course, was not a process over a few years, but accompanied almost the entire reign of Murad.


    Declining popularity

    Murad never became really unpopular, but the initial enthusiasm he received slowly left him. However, his mother tried her best to maintain her son’s popularity, with more or less success. Murad’s commitment to his mother is well known. Murad made all his political decisions in consultation with her. The fact that there was peace with Venice throughout his reign was certainly also due to Nurbanu’s influence. For the sultana, by his origin, pursued a pro-Venetian policy, corresponding personally with the Venetian Doge. In addition, Nurbanu tried to appear at certain events instead of her son, thus maintaining the love of the people. Such was the Friday prayer, for example. According to tradition, every Friday the sultan prayed in a city mosque, thus appearing before his people. Sultan Suleiman followed the tradition almost every Friday, Selim kept it less and less, but he still did it quite regularly. However, at one point, Murad failed to fulfill this obligation for two years. Because of this, his mother appeared regularly on Friday prayers instead. The method proved surprisingly successful.

    Murad lived his daily life quite simply and routinely, which is why it is strange that he missed the Friday prayers that would fit perfectly into his routine. Thanks to his doctor, Domenico Hierosolimitano, we know exactly how the sultan lived his life. According to this “in the morning he rises at dawn to say his prayer for half an hour, then for another half-hour he writes. Then he is given something pleasant as a collation, and afterwards sets himself to read for another hour. Then he begins to give audience to the members of the Divan on the four days of the week that this occurs, as had been said above. Then he goes for a walk through the garden, taking pleasure in the delight of fountains and animals for another hour, taking with him the dwarves, buffoons and others to entertain him. Then he goes back once again to studying until he considers the time for lunch has arrived. He stays at table only half an hour, and rises (to go) once again into the garden for as long as he pleases. Then he goes to say his midday prayer. Then he stops to pass the time and amuse himself with the women, and he will stay one or two hours with them, when it is time to say the evening prayer. Then he returns to his apartments or, if it pleases him more, he stays in the garden reading or passing the time until evening with the dwarfs and buffoons, and then he returns to say his prayers, that is at nightfall. Then he dines and takes more time over dinner than over lunch, making conversation until two hours after dark, until it is time for prayer […] He never fails to observe this schedule every day.”

    The retreating nature of the sultan, his absence from the people, gradually diminished his popularity. The culmination of this came around 1580, when the sultan’s masculinity came to the center of ridicule. There is a rumor that Murad was impotent. Everyone in the city talked about this so much that even historians, writers, and ambassadors regularly mentioned it, and even many mocking poems took wing. Eventually, the sultan’s favorite, Safiye, was accused of making the sultan impotent and was exiled with her daughters after one of her letters were read by Nurbanu. Murad’s impotence soon really ceased and he received plenty of concubines, producing innumerable children. As it shows, Murad regained his manhood, and thus his popularity somewhat restored, although he soon suffered a huge tragedy.


    The lone sultan

    Murad’s mother Nurbanu retired to her own palace in early 1583 after her health had deteriorated thoroughly. By the end of the year, the situation was so tragic that Murad was constantly wearing black. But that was not enough trouble, his relationship with his eldest son gone bad. For Mehmed openly stood by his mother, Safiye, demanding that his father immediately bring his mother back from exile and marry him to repair the damage to her honor. Murad, of course, ugly rejected his son. Their relationship deteriorated to such a level that in December, when Mehmed left Istanbul to travel to his own province, Murad refused to go out to say goodbye to his son. Mehmed waited for days for his father to finally show himself. It seemed that Mehmed had to leave the capital without the blessing of his father and mother.

    The status of Nurbanu became critical at the same time as Mehmed’s departure, and Murad hurried to his mother. On her deathbed, Nurbanu spoke of nothing but begging her son to repair his relationship with Prince Mehmed. Nurbanu eventually died with her son next to her. Murad was left alone for with the death of his mother, he lost his greatest supporter, his counselor and he was left alone without a mother, a lover and even lost his son thanks to their fight. Unfortunately, we don’t know much about how was his relationship with his other children. Prince Mahmud died around 1580/1, so we don’t know much about him and even less about Selim. Murad was perhaps in a closer relationship with his daughters, given that they shared their hobby. Murad was a famous bibliophile and was very interested in astrology, the former of which he certainly shared with his daughters Ayşe and Fatma. Maybe the girls didn’t stand so openly to their father for Safiye, maybe he forgave them more easily, but his relationship with them didn’t seem to have deteriorated.

    Murad may have been a very emotional man who philosophized a lot. Perhaps this is why the introduction of many changes in burials can be linked to him. Basically, the sultans were the only “inhabitants” of their türbe, but Murad decided it wasn’t good that way. Knowing how close his own parents were to each other, he buried Nurbanu right next to his father, and even placed his younger brothers rest in Selim’s tomb. Interestingly, Mihrimah Sultan, who also died during Murad’s reign, was buried next to her father Suleiman, maybe because their close relationship was well known. There are no other possible reasons since Mihrimah could be buried in one of her own complexes, in her husband’s complex, or even his brothers complex (Şehzade Mosque complex). So Murad clearly wanted to bury her next to Suleiman.

    In the case of such an emotional, retreating man, it is perhaps not surprising that he did not bear loneliness well, and soon after the death of his mother recalled Safiye to his side and, taking the advice of his son, married her in 1585 or 1586. Although they no longer had sexual intercourse as Murad surrounded himself with young concubines, Safiye became his counselor and understanding companion. Murad respected and held Safiye’s mind in high esteem, but still far from accepting her advice as blindly as he did with his mother’s earlier advice. Safiye’s presence may also have been an important factor in the relationship between Murad and Prince Mehmed. The two never became close again, but their relationship wasn’t life-threatening anymore, since Safiye regularly advised her son to act as an obedient boy.

    Besides Safiye, none of Murad’s other concubines were able to intervene in political affairs, however, two other concubines are known to have been able to do charity, suggesting that they may have been Murad’s favorites. It is possible that several of her concubines have been involved in charity, but there is evidence of only these two women. Şems-i Ruhsar Hatun, the mother of Rukiye Sultan, established a foundation in Medina; and Şah-i Huban Hatun also had foundations in her life. In addition, Prince Selim’s mother may have had some power, as there is second-hand evidence to that. However, Safiye was the only woman in Murad’s life who could influence him and whom he considered an equal party.


    His last years and death

    In his last years, he was almost completely locked in the palace, did not attend council meetings, and mostly did not leave the palace at all. This must have been facilitated by the fact that two rebellions took place against him, in 1589 the Janissaries and in 1592 the Sipahis began to revolt. In addition, his health has deteriorated a great deal in his last years. In 1592, the returning Venetian ambassador, who last saw the sultan in 1588, reported that Murad was very obese, resulting in a particularly deformed appearance due to his short stature and that his face was constantly red, he suffered from epilepsy, permanent ear problems, and other health problems. He mentioned that Murad usually slept whole day. The cause of Murad’s death is unknown, probably happened due to natural causes. He died in 1595 and was buried in Hagia Sophia.

    Used sources: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety

    *     *     *

    Származása és neveltetése

    Murad, 1546-ban született későbbi II. Szelim és kedvenc ágyasa, Nurbanu gyermekeként. Ő volt a pár legkisebb gyermeke, Muradnak születésekor már három nővére volt, Şah, Gevherhan és Esmehan. Gyermekkorát édeapja éppen aktuális hercegi tartományában töltötte. Közeli viszonyban volt mind a két szülőjével és mint egyetlen fiuk ő volt a szemefényük. Különösen igaz volt ez édesanyjára, Nurbanura, aki igyekezett mindenre odafigyelni fiával kapcsolatban.

    Murad apjához és nagyapjához hasonlóan igen szerette a művészeteket, imádott olvasni, ami már gyermekkorában is megmutatkozott. Emiatt valószínűleg inkább volt visszahúzódó herceg aki az eszével vonta magára a figyelmet, nem pedig harcos természetével. Körülmetélési szertartását 1557-ben tartották, majd a következő évben Szulejmán úgy döntött, hogy az alig 12 éves unokáját kinevezi első hercegi posztjára, Akşehirbe. Nurbanu a hagyományoknak megfelelően fiával tartott a tartományba és igyekezett segíteni az uralkodásban. Általában a hercegek valamivel idősebben kapták meg első saját tartományukat, így minden bizonnyal az új helyzet elég sok nehézséget okozott Murad számára. Azonban tanítója és édesanyja mindenben támogatta, így ügyesen helyt állt.

    Az első megpróbáltatás

    Murad meglehetősen felhőtlen gyermekkora hamarosan távoli emlék maradt csupán, ugyanis nagybátyja Bayezid herceg 1559-ben lázadást szítva hadsereget toborzott, egyetlen célja pedig Szelim herceg és Murad megölése volt. Muradnak, mint Akşehir helytartója rendelekzésére állt a tartomány serege, mellyel apja parancsát követve azonnal Konyába indult, hogy támogassa apját. Alig 13 évesen Murad részt vett élete első csatájában, minden bizonnyal azonban nem a harctérről követve az eseményeket. Két napos megfeszített küzdelem után végül Szelim és Murad csapatai kerültek ki győztesen, köszönhetően a szultán által küldött támogatásnak. Bayezid herceg azonban elmenekült, így Szelim, Murad és Szokollu Mehmed Pasa hónapokig üldözték a lázadó herceget.

    Bayezid herceg azonban sikerrel kelt át a perzsa határon, ami mindenkit rettegéssel töltött el a birodalomban. Murad és apja hónapokig nem hagyhatták el a perzsa határt. Végül aztán Szulejmán és a perzsa şah egyezkedni kezdtek, így Murad hazatérhetett édesanyjához Akşehirbe. 1562-ben aztán Bayezidet és fiait a perzsa şah átadta Szelim embereinek és kivégezték őket. Innentől nem állt Szelim és Murad előtt semmilyen akadály, trónöröklésük biztosított volt.


    A trónörökös

    Mint Szelim egyetlen fia, tulajdonképpen egyértelmű volt, hogy Murad lesz a leendő szultán, így presztizse igen megemelkedett. Talán ennek köszönhette az ajándékot is, mely egész életét emgváltoztatta. Valószínűleg Bayezid kivégzése után nemsokkal - de legalábbis nagjyából 1562-ben - Murad egy ágyast kapott ajándékba unokatestvérétől, Hümaşah szultánától. Az ágyas igen csinos és intelligens volt és azonnal Murad kedvencévé vált. Nemsokkal megismerkedésük után megszületett első gyermekük, egy kislány, akit Murad unoaktestvére és Safiye kinevelője után Hümaşahnak neveztek el. Őt 1566 májusában követte Mehmed herceg. Ebben az évben halt meg Szulejmán szultán és vált Murad apja, Szelim az új szultánná.

    Szelim uralkodása alatt Murad Manisában élt, ezt a tartományt igazgatta. A fő változás Szulejmán uralkodásához képest az volt, hogy édesanyja magára hagyta Muradot, hogy Szelim mellett lehessen Isztambulban. Murad életében így Safiye, kedvenc ágyasa lett az első számú támasz és társ. Kapcsolatukból hamarosan újabb fiú, Mahmud született 1569-ben őt pedig két lány, Ayşe és Fatma követte. Murad alapvetően hűséges volt Safiyéhez és monogám kapcsolatban élt vele, ám legalább egy eset előfordult, mikor más ágyast teherbe ejtett. 1567-ben ugyanis egy névtelen ágyas fiúnak adott életet, akit Szelimnek neveztek el. Az ágyas egy igen befolyásos hárem szolga, Raziye Hatun által kinevelt lány volt és bár egy herceg anyja volt, semmilyen privilégiuma nem volt, meg sem közelíthette Safiye pozícióját. Raziye Hatun egyébként maga is igen közel állt Muradhoz, talán épp ezért fogadta el ajándékát a herceg.

    Hercegi tartományában Murad kialakította saját köreit, meg voltak saját támogatói, tanácsadói és nem volt semmi más dolguk, mint várni Szelim halálát. Szelim időközben több gyermeket is nemzett, a vezető államférfiak nyomására. Öccseivel igen ritkán találkozott, ha találkozott egyáltalán, így mély kapcsolat nem alakult ki közöttük. Mégis fontos megemlíteni, hogy a gyermekek születése Muradot komolyan befolyásolta. Na nem azért, mert bármi esélyük lett volna a trónra Muraddal szemben, hanem mert Szelim és Nurbanu szándékosan nem nemzett több fiút évekig, hogy Muradnak ne legyen vetélytársa és ne kelljen saját vérét ontania trónralépésekor. Azonban öccsei születésével életlben először Muradnak gondolkodnia kellett a testvérgyilkosság törvényén, ami az érzékeny lelkű herceget bizonyára nem érintette jól.


    Az ifjú szultán

    II. Szelim 1574 decemberének elején elhunyt, Nurbanu pedig titkos üzenetben rendelte fiát Isztambulba. Muradra titokban várt azt egyik pasa hajójával, hogy hajón mielőbb Isztambulba érjenek, a herceg azonban nem találta meg a pasát, így egy másik hajóra felkéretszkedve jutott Isztambulba december 21-én éjszaka. Murad így öt nap alatt megérkezett a fővárosba. Bár a hajónak köszönhette a gyors érkezést, a herceg nagyon súlyos tengeribetegséggel küzdött végig az úton, mely megérkezése után is jóideig megkeserítette helyzetét. Az lett volna a legfontosabb feladata, hogy testvéreit azonnnal kivégeztesse. Murad azonban képtelen volt kiadni a parancsot. Nyolc órán át nem volt hajlandó ráülni a trónra - amitől szultánná vált volna - és kinyilatkoztatni megérkezését, helyette az államférfiakkal tanácskozott arról, hogyan tudná kikerülni öccsei meggyilkolását. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, olyan testvérekről van szó, akikhez semmilyen szoros kapcsolat nem kötötte Muradot. Végül azonban Murad anyja, Nurbanu és az államférfiak meggyőzték a szultánt, hogy nem tehet semmit, a testvérgyilkosság törvény, neki is így kell tennie. Végül Murad zokogva adta ki a parancsot és gyermek öccseit megfojtatta a napfelkelte előtt három órával.

    A gyermek hercegek halála különös jelentőséggel bírt, ugyanis ez volt az első eset, hogy a testvérgyilkosság Isztambulban történt meg. Első alkalommal tapasztalta meg testközelből az összes vezető államférfi, háremszolga, katona és közember, hogy mit is jelent a testvérgyilkosság. Először látták a szultán koporsója mögött haladó apró koporsókat. A testvérgyilkosság korábban egy megfoghatatlan fogalom volt, tudott de szükséges rossz, azonban a vélemény kezdett megváltozni. Mindenesetre Murad nem lett népszerűtlen az esemény miatt, mindneki izgatottan várta, hogy mit hoz az ifjú szultán uralkodása. Bár tudott volt, hogy nem a legharcosabb természetű férfi és külseje is enyhén beteges volt, mégis ígéretes jelölt volt. Részt vett már csatában, jól irányította tartományát, több gyermeke is volt, intelligens, művelt volt, édesanyja is tisztelt és kedvelt személy volt, élvezte az államférfiak és katonák támogatását, és csak huszonnyolc éves volt, nagyjából annyi, mint nagyérdemű elődje, Szulejmán, mikor trónralépett.

    Murad uralkodásának első évei igen mozgalmasan teltek, követek érkeztek gratulálni trónralépéséhez, 1576-ban például maga a perzsa şah követe. Ez az esemény kiemelt jelentőséggel bírt és telejen felforgatta Isztambul életét. A perzsákkal béke egyezmény élt, azonban egyfajta passzív agresszió jellemezte a viszonyt. Épp emiatt Murad nagy erőfeszítéseket tett, hogy “megijessze” hatalmával a perzsa követet. Ennek érdekében 10 - 12 000 fős kísérettel érkezett majd megüzente a követnek, hogy “a felvonulás amit itt látsz csak azok a tyúkok, akik az ólban vannak, a többi éppen a földeken legel”. Az ilyen felvonulások mindig izgalommal töltötték el a népet, főleg, hogy gyakori pénz és ételosztás kísérte őket.

    A perzsák elleni passzív agresszív fellépést az is táplálta, hogy a kettejük közt életben lévő békeegyezmény hamarosan lejárt, Muradnak pedig tervei voltak velük. 1578-ban Murad a divan elé tárta háborús törekvéseit, amely miatt nyíltan szembe került a nagyvezírrel, Szokollu Mehmed Pasával. Szokollu óva intette a szerinte tapasztalatlan szultánt egy hosszú és véres perzsák elleni háborútól. Tény, hogy Szokollu nagy tapasztalattal rendelkezett a perzsák elleni hadjáratokról, hiszen rengetegben részt vett, a szultán viszont dicsőséget akart, és nem hallgatott a nagyvezírre. Szokollu befolyása olyan hatalmas volt és mindent átszövő, hogy szinte veszélyeztette a szultánt abszolút uralmát. Talán ennek is köze lehetett 1579-es meggyilkolásához. A háború végül 1584-ben elindult és egészen 1590-ig tartott. Olyannyira kimerítő, költséges volt, hogy mind a két fél békéért könyörgött, Murad azonban hallani sem akart erről. Minden erejével bizonyítani akarta, hogy képes dicsőséget szerezni, ugyanúgy mint nagyapja Szulejmán. Murad közel állt Szulejmánhoz és minden bizonnyal őt tekintette példaképének. Végül a szerencse pártfogásába vette a fiatal szultánt, mikor 1588-ban új şah lépett a perzsa trónra és annyi felkeléssel kellett szembenéznie, hogy szinte bármi árat megadott volna a békéért. Murad végül a perzsák számára igen kedvezőtlen, szinte gúnnyal felérő ajánlatot küldött, amit az új şah elfogadott, így Murad tulajdonképpen 1590-ben megnyerte a háborút és sikerült újra dicsőséget szereznie az Oszmán államnak. Azonban árnyalta a dicsőséget a nép és katonák szemében, hogy az ifjú szultán maga nem vett részt a háborúban.

    A felvonulások és háború mellett Murad szintén felbolygatta Isztambult azzal, hogy a Topkapi Palota háremét teljes körűen felújította és szinte a teljes Régi Palotabeli háremet átköltöztette. Így a Régi Palotában csak azok a nők maradtak, akik a néhai szultánok asszonyai voltak, vagy megözvegyült szultánák. Innen ered a Régi Palota gúnyneve, a Könnyek Palotája. EZ természetesen nem egy néhány év alatt lezajló folyamat volt, hanem szinte Murad teljes uralkodását végig kísérte.


    Népszerűségének csökkenése

    Murad sosem vált igazán népszerűtlenné, de a kezdeti lelkesedés mely fogadta, lassan alább hagyott. Népszerűségét minden erővel igyekezett azonban fenntartani édesanyja, több kevesebb sikerrel. Murad édesanyja iránti elkötelezettsége jól ismert. Murad minden politikai döntését édesanyjával konzultálva hozta meg. Az, hogy uralkodása alatt végig béke volt Velencével, minden bizonnyal szintén Nurbanu befolyásának volt köszönhető. A szultána ugyanis származása révén, Velence-párti politikát folytatott, személyesen levelezett a velencei dózsével. Emellett Nurbanu igyekezett fia helyett megjelenni bizonyos eseményeken, ezzel fenntartva a nép szeretét. Ilyen volt például a pénteki ima, a hagyomány szerint minden pénteken a szultán valamely városi mecsetben imádkozott, ezzel megjelenve a népe előtt. Szulejmán szultán szinte valóban minden pénteken követte a hagyományt, Szelim egyre kevésbé tartotta, de néhány hetente/havonta azért megjelent, megmutatva magát. Murad azonban egy ponton két évig nem tett eleget ezen kötelezettségének. Anyja emiatt helyette jelent meg rendszeresen pénteki imákon. A módszer meglepően sikeresnek bizonyult.

    Murad mindennapjait meglehetősen egyszerűen és rutinszerűen élte, emiatt is furcsa, hogy a rutinba tökéletesen beilleszthető pénteki imákat kihagyta. Orvosának, Domenico Hierosolimitanonak köszönhetően pontosan tudjuk, hogy milyen rutin szerint élte életét a szultán. Eszerint minden reggel a nappal együtt kelve, elmondta első imáját, ami nagyjából fél óráig tartott, ezek után újabb fél órán át írt. Hogy egy kis szórakozást is adjon magának, ezután minden reggel nagyjából egy órát olvasott, majd elkezdte audienciáját a divan tagokkal a hét négy napján. Hogy kiszellőztesse fejét az audienciák után egy órán át sétálgatott a kertben, társalgott a törpéivel és szemügyre vette a kertben jelenlévő állatokat. Az ebédig hátralévő időt pedig munkával töltötte. Ebédjét nagyjából fél óra alatt fogyasztotta el, majd újabb sétára indult a kertbe, ami adig tartott ameddig csak jól esett neki, majd utána elmondta imáit. Ezután felkereste asszonyait, gyermekeit és velük töltött egy-két órát, majd az esti imára távozott. Az ima után vagy lakrészébe tért vissza vagy a kertben sétált újra, esetleg olvasott. Vacsora előtt újra imádkozott, majd megvacsorázott, mialatt sokat társalgott vacsora partnereivel. A vacsora sötétedés után két órával ért véget, ekkor újra imádkozott majd aludni tért.

    A szultán visszahúzódó természete, néptől való távolmaradása fokozatosan egyre csökkentette népszerűségét. Ennek csúcsa 1580 körül jött el, mikor a szultán férfiassága került a gúny középpontjába. Szárnyra kelt ugyanis az a pletyka miszerint Murad impotens. Olyannyira mindenki erről beszélt a városban, hogy még a történészek, írók és követek is rendszeresen megemlékeztek róla és számos gúnyos versike kelt szárnyra. Végül a szultán kedvencét, Safiye szultánát vádolták meg azzal, hogy ő teszi impotenssé a férfit és száműzték őt lányaival együtt, miután egyik levele Nurbanuhoz került. Murad impotenciája hamarosan valóban megszűnt és rengeteg ágyast fogadott, megszámlálhatatlan gyermeket nemzve. Bár, ez mutatja, Murad férfiasságát visszaszerezte, ezáltal pedig népszerűsége is valamennyire helyrebillent, hamarosan hatalmas tragédia érte.


    A magányos szultán

    Murad édesanyja Nurbanu 1583 elején visszavonult saját palotájába miután egészségi állapota alaposan leromlott. Év végére a helyzet olyan tragikus volt, hogy Murad állandóan feketében járt. De ez nem volt elég gond, legidősebb fiával is nagyon elmérgesedett viszonya. Mehmed ugyanis nyíltan kiállt édesanyja, Safiye mellett, követelte apjától, hogy azonnal hozassa vissza édesanyját a száműzetésből és vegye feleségül, hogy helyre hozza a tisztességén esett csorbát. Murad természetesen csúnyán elutasította fiát és elzavarta. Kapcsolatuk olyan szintre romlott, hogy decemberben, mikor Mehmed saját tartományába utazott volna Murad nem volt hajlandó kimenni elbúcsúzni fiától. Mehmed napokig várta apját a városban állomásozva, remélve, hogy végül megmutatja magát. Olybá tűnt, hogy Mehmed apja és anyja áldása nélkül kell, hogy elhagyja a fővárost.

    Nurbanu szultána állapota Mehmed távozásával egy időben válságossá vált, Murad pedig édesanyjához sietett. Nurbanu halálos ágyán másról sem beszélt, csak könyörgött fiának, hogy hozza rendbe kapcsolatát Mehmed herceggel. Nurbanu végül úgy hunyt el, hogy fia végig mellette volt és zokogott. Murad anyja halálával egyedül maradt, elvesztette legnagyobb támogatóját, tanácsadóját, valamint fiával is elmérgesedett viszonya. Sajnos nem sokat tudun arról, hogy többi gyermekével milyen viszonyban lehetett. Mahmud herceg 1580/1 környékén elhunyt. Lányaival talán közelebbi viszonyban volt, tekintettel arra, hogy osztoztak hobbijukban. Murad híres bibliofil volt és nagyon érdekelte az asztrológia, melyek közül előbbiben bizonyosan osztozott lányaival Ayşével és Fatmával. Talán a lányok nem álltak ki annyira nyíltan apjukkal szemben Safiye érdekében, talán nekik könnyebben megbocsátott, de úgy tűnik, velük nem romlott meg a kapcsolata.

    Murad igen érzelmes férfi lehetett, aki sokat filozofált. Talán épp emiatt köthető hozzá a temetkezésekben is igen sok változás bevezetése. Alapvetően a szultánok egyedüli “lakói” voltak türbéjüknek, ő azonban úgy döntött, hogy ez így nem jó. Tudva, hogy saját szülei milyen közel álltak egymáshoz, Nurbanu szultánát halála után közvetlenül apja mellé temette, sőt trónralépésekor kivégzett öccseit is Szelim türbéjében helyeztette el. Érdekesség, hogy uralkodása alatt hunyt el Mihrimah szultána is, akiről köztudott volt, mennyire közel állt Szulejmánhoz, valószínűleg épp ezért temettette Szulejmán mellé Mihrimah szultánát. Nem igazán van más lehetséges magyarázat, ugyanis Mihrimaht eltemethették volna egyik saját mecset komplexumába, férje komplexumába vagy akár testvérei komplexumába, a Şehzade mecset komplexumban. Murad mégis Szulejmán mellé temettette, bizonyára okkal.

    Egy ilyen érzelmes, visszahúzódó ember esetében talán nem meglepő, hogy nem viselte jól a magányt és édesanyja halála után nemsokkal visszahívta Safiyét maga mellé és fia tanácsát megfogadva 1585-ben vagy 1586-ban feleségül is vette. Bár szexuális kapcsolatuk nem volt többé, hiszen Murad ifjú ágyasokkal vette körbe magát, Safiye lett tanácsadója és megértő társa. Murad tisztelte és nagyra tartotta Safiye eszét, korántsem fogadta meg olyan vakon tanácsait, mint korábban édesanyja tanácsait. Safiye jelenléte fontos lehetett abban is, hogy nem mérgesedett tovább Murad és Mehmed herceg viszonya. Az asszony ugyanis rendszeresen látta el fiát tanácsokkal, és igyekezett őt engedelmes fiúként mutatni Murad felé.

    Safiye mellett egyik ágyas sem tudott politikai ügyekbe avatkozni, azonban ismert két másik ágyas, akik jótékonykodni tudtak, ami arra utal, hogy Murad kedvencei lehettek. Nem kizárt, hogy több ágyasa is jótékonykodásba fogott, bizonyíték azonban csak erről a két nőről van. Şems-i Ruhsar Hatun, Rukiye szultána anyja Medinában hozott létre egy alapítványt; Şah-i Huban Hatunnak pedig szintén alapítványai voltak életében. Emellett Szelim herceg anyja is valamekkora hatalommal rendelkezhetett, ugyanis vannak erre utaló közvetett bizonyítékok. Azonban Safiye volt az egyetlen nő Murad életében, aki befolyásolni tudta és akit egyenrangú félnek tekintett.


    Utolsó évei és halála

    Utolsó éveiben szinte teljesen bezárózott a palotába, a tanácsülésekre sem járt el, a palotát magát pedig főleg nem hagyta el. Ezt bizonyára elősegítette, hogy két lázadás is történt ellene, 1589-ben a janicsárok, 1592-ben a szpáhik kezdtek felkelésbe. Emellett egészsége is nagyon sokat romlott utolsó éveiben. 1592-ben a visszatérő velencei követ - aki 1588-ban látta utoljára a szultánt - arról számolt be, hogy Murad nagyon meghízott, ami alacsony termete miatt különösen deformált külsőt eredményezett nála, emellett arca állandóan vörös volt, epilepsziával, állandó fülproblémákkal és más egészségügyi gondokkal is küzdött, szinte egész nap aludt. Murad halálának okai ismeretlenek, valószínűleg természetes okokból kifolyólag hunyt el 1595-ben. Az Hagia Sophiában helyezték végső nyugalomra.

    Felhasznált források: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety

    View Full
  • reallifesultanas
    24.10.2020 - 5 monts ago
    Portrait of Safiye Sultan / Safiye szultána portréja

    Origin and upbringing

    Safiye was most probably born in the late 1540s or in 1550 in the area of nowadays Albania in the mountainous region. Most of Albania by then lived in peace with the Ottomans and embraced Islam, but the mountains did not, so atrocities continued to occur here. Perhaps during such an incident, they took the child Safiye away. Many sources mention that she was Venetian, but it has now proved that these sources confused her with her mother-in-law, Nurbanu.

    When Safiye arrived to Istanbul, she soon moved into the household of Sultan Suleiman’s granddaughter, Hümaşah Sultan. Hümaşah was slightly older (born in 1543) than Safiye, but there was a relatively small age difference. Exactly how Safiye got into Hümaşah’s household is unclear, as is her exact role. She may have been a mate, a companion, or a simple servant. In any case, Hümaşah quickly recognized the girl’s talent because she began to deal with her proper education, and so around 1560 Safiye could already be considered a real grand prize among the concubines. The concubines raised by the sultanas were particularly well-mannered, intelligent, and beautiful, so a very bright future awaited them in general. It was no different for Safiye. She also probably got her name from Hümaşah, Safiye meaning “pure.”

    The young consort

    Hümaşah carefully chose who to gift Safiye to. Eventually, her cousin Murad was chosen. The exact time of the gift is not known, but it can probably happened after the battle between Prince Bayezid and Prince Selim. For as long as the question of inheritance was not certain, it would have been a mistake to give such a great gift to someone who might face an execution squad soon. Thus, presumably in 1562, Safiye was gifted to the future Sultan Selim II’s son, Murad.

    Murad certainly immediately fell for her, as by a rapid succession, by 1566, they had two children. Their first child, a little girl, was named Hümaşah, after Murad’s cousin and was probably born in 1564. She was followed by Safiye’s first son, Mehmed in 1566. Sultan Suleiman died that year and it brought many changes in Safiye’s life. On the one hand, she got rid of her mother-in-law, as Nurbanu immediately traveled to Istanbul as Sultan Selim’s Haseki, and Safiye became the highest-ranking woman in Murad’s harem. The relationship between Nurbanu and Safiye is still known today as one of the worst mother-in-law and daughter-in-law relationships. However, the first few years they spent living together were probably not as brutal as their later relationship.

    Although Murad payed special attention to Safiye, their relationship was not entirely monogamous, for another concubine — a girl raised by a very influential kalfa — also gave birth to a son for Murad, Selim in 1567. He was followed by Safiye’s second son, Mahmud in 1568, and was followed by two more daughters, Ayse (around 1570) and Fatma (mid / late 1570s). With the exception of the birth of Prince Selim, Murad seems to have tried to devote all his attention to Safiye, since no other child was born from different women. Their almost monogamous relationship also suggests that Murad and Safiye have become very close during their years in Manisa, and Safiye has certainly taken the place of Nurbanu in supporting Murad as well. It was for this reason that Murad’s accession to the throne seriously affected their lives.


    Haseki Safiye Sultan

    Selim II died in 1574 and Murad became the new sultan. Safiye and her children immediately traveled to the capital to settle next to Murad. Almost as she arrived in Istanbul, Safiye immediately received the Haseki rank and a salary of 800 asperes per day. However, her new life in Istanbul also meant that Nurbanu, deeply loved and revered by Murad, would be part of their lives again. For the first few years, even if there were tensions in the harem, there was no open fight between the two women. However, Safiye sought to gain political power, which was a completely logical move as the mother of princes. However, Nurbanu did not appreciate her daughter-in-law’s aspirations in political life, nor her attempt to influence Sultan Murad.

    The relationship between the two women then became worse with the death of Safiye’s younger son, Mahmud around 1580. Murad’s other son, Prince Selim was probably in poor health, perhaps with some long-term illness. Thus the empire actually had a single heir, Safiye’s eldest son, Mehmed. However, Mehmed had not yet been circumcised, it was not sure he would be able to have children, so it became more and more urgent for Murad to produce new heirs. However, Safiye had been struggling with infertility problems for years. She had a hard time getting pregnant, and if she did, she had miscarriages soon or the children were born prematurely. Taking advantage of this, Nurbanu tried to send new concubines to her son, who, however, rejected everyone because he was in love with Safiye. This situation certainly increased the tension between the two women, but that was by no means the peak.

    In 1582, Nurbanu was confronted with the Grand Vizier, Sinan Pasha. For Sinan Pasha dared to say publicly that it was not Nurbanu who ruled the empire, but the sultan’s concubine, Safiye. Sinan Pasha and Nurbanu never liked each other, which is why Sinan became a supporter of Safiye. However, Sinan not only insulted Nurbanu with this statement, but also the sultan himself, and even degraded the role of mothers, for which he received a rather negative reception, and even losing his position. Nurbanu (and Murad) may have seen Safiye behind Sinan Pasha’s actions (which was either true or not), and this made Safiye’s situation worse.

    Maybe Murad lost some faith in Safiye after the events, but stayed loyal to her. The reason Murad rejected all other women may have been partial impotence. He was not able to have sex with any other concubine except Safiye. Because of this, the rumor that Safiye would make the Sultan impotent with witch-craft took off. Nurbanu, taking advantage of the rumors (or spreading them herself), tried to persuade Murad to exile Safiye. Eventually, Nurbanu successfully received a letter that was a reply letter from a healer woman to Safiye writing about aphrodisiacs. Based on the letter, it seemed that Safiye could have complained about Murad’s problem to the woman, hoping for help. Nurbanu immediately showed Murad the letter. Offended by his masculinity, Murad - who tended to believe in witchcraft, astrology, so presumably seriously believed the rumor - finally, in early 1583 (or even in 1582), actually banished Safiye to the Old Palace. The exile was preceded by the torture and exile of Safiye’s close friends and servants. Safiye was thus eventually left completely alone without her children and moved to the Old Palace. Although her children — especially her son Mehmed — fought hard for her return, they did not reach their goal. Moreover, the relationship between Mehmed and Murad has become life-threatening. In Safiye’s absence, Murad, recovered from his impotence, received more and more concubines and gave produced an astonishing number of children. However, his mother died at the end of 1583 and the sultan was left alone.


    The big comeback

    Murad recalled Safiye to Topkapi Palace in 1584 and from then on, although he was not loyal to her, he treated her and became her companion. By then, Safiye had maybe been disillusioned with Murad and was only interested in gaining power. Maybe that’s why she didn’t show any jealousy towards Murad’s other concubines and pretended not to be disturbed by Murad’s playground in the harem. The act (if it was an act and not a sincere adherence to the sultan) eventually proved successful, as Murad discussed all matters with Safiye and let her gain power. It was during this period that Safiye also built her own all-intertwined relationship system and began to immerse herself in every corner of politics.

    Murad, to compensate for the previous exile, planned to marry Safiye, however, it is questionable whether the marriage ever happened or not. In June 1585, the marriage had certainly not yet taken place, for the ambassador, Morosini, clearly writes in his account that the sultan had not paid the usual dowry. However, historian Mustafa Ali notes that at the end of 1585 the sultan did pay the dowry and married Safiye. The Sultan’s personal physician had a similar view. Moreover, in October 1585, the Venetian bailo received news through Safiye’s kira, Esther Handali, that the sultan’s daughter, Ayşe will be married off, and that the sultan himself would marry Ayşe’s mother. The Venetian bailo sent chairs as gifts to the sultan and sultana. Safiye responded to the letter on December 24, thanking him for the gifts. The marriage could not be concluded until the spring of 1586 when the Venetian Senate also congratulated the Sultan and Safiye. Safiye herself thanked them in another letter in April of that year.

    So Safiye spent the second half of the 1580s, returning from exile, resurrected from her ashes, successfully and happily. Although many did not like her for doing little charity, the information left to us still gives us the image of a caring woman. Although she really spent little on charity (at least based on the information left over), she was very generous and kind to her friends. Her close friend, her kira, Esther Handali, for example, became ill in 1588 and the sultana had sent her letters, food, and doctors on a daily basis. It is clear from the letters that Safiye felt sincere concern for Esther, who passed away in December 1588, regardless of thorough treatment.

    As much as Safiye could hate her mother-in-law, she continued her pro-Venice policy. She also stood openly in front of Murad for the sake of Venice as Haseki. And although she was able to influence the sultan in many ways, she did not always manage to shape the events according to her own taste. Thus, for example, in 1593 she tried to convince Murad, in favor of the English ambassador she had favored. However, Murad hardly listened, already rejecting Safiye’s offer. Thus, although her power and influence grew during Murad’s reign, the Sultan set serious boundaries for her.


    Valide Safiye Sultan

    Murad III died in 1595, so Safiye’s son Mehmed took power. Under Mehmed’s reign, Safiye herself reached the pinnacle of her influence and power. Committed to his mother to the extreme, the new sultan essentially allowed his mother to rule and gain influence. From then on, no one and nothing could set a limit to Safiye’s will. With the support of the chief eunuch, Gazanfer Agha, Safiye ruled the empire essentially through her son. This was greatly shown in 1596, when the Sultan himself, traveling on a campaign, made his mother the head of the treasury. So no one could do anything in the capital, or even in the whole empire, without Safiye’s permission. In the absence of her son, Safiye also raised her own salary to 3,000 aspers per day. It was also at this time that he openly humiliated the Grand-Vezir after he began to pester prostitutes in the absence of the sultan. Safiye immediately sent a message to the Vizier to stop working with prostitute matters, as his son had not left him Istanbul to deal with whores.

    Safiye learned not only from her mother-in-law’s successes but also from her mistakes. Thus, in addition to pursuing a policy similar to that of her mother-in-law, Safiye, unlike her mother-in-law in the harem, ordered every woman who wanted to gain power to stop at the first moment. During Mehmed’s reign, none of his concubines could rise to the rank of Haseki, and none of his concubines could gain political influence. Mehmed had two main concubines, Handan, who was raised by the sister of the late Sultan Murad; and Halime, a simple concubine. The former also won Safiye’s sympathy, but the latter, given that Mehmed was very fond of her, won Safiye’s hatred. In the harem, however, Gazanfer Agha maintained order and did not allow either Safiye or the concubines to act at the expense of each other.

    Unlike the harem, no one in political life set a barrier for Safiye. Following the paths of his predecessors, Hürrem and Nurbanu, Safiye also wanted to correspond with a European ruler. In her case, luck and diplomatic sense made it possible to her to exchange letters with Queen Elizabeth I of England. Correspondence was certainly political at first, but over time it became much friendlier. They also sent each other gifts on a regular basis. Safiye’s adoration for England was so deepened that she wanted to meet one of the influential English ambassadors in a private audience. The meeting was almost established, but in the end, Mehmed made it impossible and forbade his mother, as such a meeting would have been immoral. From this event, then, rumors arose that Safiye and the English ambassador were lovers. But not only was the ambassador who was said to be Safiye’s lover some also said he had an affair with her kiras Esther Handali, and Esperanza Malchi. The rumors circulating around her make it clear that she was not the most popular sultana.


    The failed construction project

    Her predecessors all carried out huge construction projects and extraordinary charities. Safiye also wanted to create something lasting, which is why she wanted to build a huge mosque complex with a mosque, soup kitchen, and hostel in the Eminönü district. This quarter was inhabited mainly by Jews at that time, so a mosque would have been of special importance here. She began the construction in 1598, but soon the capital had to face uprisings, so construction came to a halt when it was only held at the level of the first windows. Later, Turhan Hatice Sultan completed the building.

    Although her biggest construction project, which with his soup kitchen might have won people’s love, failed, she also had other, more successful projects. In Karamanli, which is located in today’s Üsküdar, she successfully made a fountain and masjid. She also successfully continued to build a mosque in Cairo that was begun by the black eunuch, Osman Agha, who passed away in 1603. This mosque is still known today as the Melike Safiye Mosque.

    The hated woman

    Safiye was never popular and it didn’t seem to really bother her. Maybe she was angry at the people because of the rumors of the early 1580s? Maybe she didn’t want to care about people who turned against her for no reason before? Maybe she just wasn’t interested in charity? Either way, her unpopularity grew steadily, then culminated in 1600 with a sipahi rebellion. In March, after the Sultan distributed the soldiers’ fee among the statesmen, the sipahis demanded the heads of all the rich, corrupt statesmen (and women) from the sultan and wished the death of Safiye Sultan also. Eventually, the sultan managed to reassure the soldiers, though several of his supporters had already fallen victim to them by that time, such as Esperanza Malchi, Safiye’s close friend and kira. Either way, Mehmed was finally able to save the lives of his mother and Gazanfer Agha. Safiye was inconsolable with Esperanza’s death and demanded that the murder of the woman be avenged. However, Mehmed was so afraid - rightly - of the soldiers that he confronted his mother in an unusual way and exiled her to the Old Palace for some time. However, the exile only served to reassure the soldiers and Safiye soon returned.

    Not learning from the threat from the soldiers, Safiye and her men continued to live on a large scale and did corruption, so perhaps unsurprisingly, another revolt in 1601 shook the capital. Then on March 21, the sipahis again demanded the death of Gazanfer Agha, for he was hated even more than Safiye. The soldiers sent a delegation to the sultan, demanding that he oust Gazanfer, as his excessive influence and corruption are dangerous and if the sultan does not act the way they want, he could easily fall victim to dethronement. Mehmed frightenedly agreed to extradite Gazanfer, but then Safiye Sultan, Grand Vizier Damad Ibrahim Pasa, and Yemişci Hasan Pasa convinced the Sultan not to betray his faithful friend, who was otherwise indispensable to the empire. The chief mufti, Sunullah Efendi - who, by the way, secretly supported the uprising - eventually persuaded the soldiers to leave Gazanfer Agha because the agha promised that he would no longer behave in a corrupt manner.

    Safiye and her men continued to annoy the soldiers, which in 1603 brought fatal consequences for the life of the dynasty. In January, another revolt took place against Mehmed. At this time, however, in addition to the sipahis and the ulema, the janissaries joined the rebellion also and on January 6 they captured Gazanfer agha along with the chief black eunuch, Osman, and dragged them out of the palace all the way to Topkapi’s third gate, where they were beheaded in front of both the crowd and the sultan. Although Safiye escaped the events, she lost one of her most important supporters, Gazanfer.


    The wicked grandmother

    Gazanfer was the only person who could keep order in the harem. However, with his death, hell broke loose in the harem, the Safiye - Handan duo openly confronted Halime, the mother of the eldest prince. Prince Mahmud, the son of Halime, enjoyed the support of the soldiers, which did not help him develop a good relationship with his father. In addition, due to the reckless nature of the prince, he performed several acts that provoked the anger of his father. In addition, it is not a negligible fact that Mahmud spoke openly against Safiye several times. He claimed that his grandmother’s activities were very detrimental to the empire and that his father was essentially a puppet in the hands of the valide. That is why Mahmud was so popular among soldiers and commoners and was so feared and hated by his grandmother.

    Legend has it that Mahmud’s mother, Halime, sent a letter to a seer in 1603 to ask if her son would ever rule the empire. However, Safiye grabbed the reply letter and suspected Halime and Mahmud that they had conspired against the sultan. The letter is either real or just a legend, it is certain that Halime and Mahmud were accused of treason, their servants were tortured until they testified against them. And knowing these confessions, the sultan sentenced his own son, Mahmud, to death. All the ambassadors present during the events in the capital believed that Safiye was behind Mahmud’s execution. As this was also reported by the pro-Safiye Venetian and English ambassadors, she certainly was behind the execution. Safiye, however, cannot clearly become an evil grandmother in our eyes. We must see that the Valide Sultan had only one role in life to protect her son, and Mahmud posed a serious threat to Mehmed, so his execution was inevitable in Safiye’s eyes. At the same time, we cannot rule out that Safiye executed Mahmud only in her own interests, since Mahmud’s accession to the throne would have ended her own rule. She could have hoped that if she supported Ahmed, the shy prince, she might be able to retain her power and influence.

    Following the execution of Mahmud, Safiye took Prince Ahmed with her to the Golden Horn Bay to watch a state ceremony together. In doing so, in fact, Safiye publicly introduced Ahmed as heir to the throne and as her own chosen one. In addition, Sultan Mehmed also made several provisions that allowed Ahmed, as his heir, to go with him everywhere, including to the mosque, divan, and wherever the sultan went. Safiye might have thought Ahmed would be forever grateful to her for making him heir to the throne, but life didn’t quite bring it that way.


    Farewell to Topkapi Palace

    Safiye’s son Mehmed died in December 1603 and Prince Ahmed ascended the throne at the age of just 13, still uncircumcised. As an accession gift, Ahmed gave a luxurious gift to three women close to him: of course, his mother, Handan, his grandmother, Safiye, and Gevherhan Sultan, who raised his mother. All three women received rare fur-trimmed dresses. Safiye might have thought this gift would seal her future and, like her son, her grandson would hold her in great love and respect and allow her to rule. However, Ahmed and Handan did not think so.

    Although the legend holds that Ahmed and Handan betrayed Safiye when she was exiled to the Old Palace on January 9, 1604, they were certainly not driven by personal emotions. The political situation was very fragile, the soldiers had not yet decided whether to like the new sultan or not. Ahmed, to win the love of the soldiers, sent Safiye, who the soldiers hated so much, to the Old Palace. This was part of a natural process anyway, as with the death of the Sultan, his entire harem (mother, concubines, daughters, wives) moved to the Old Palace according to tradition. And Safiye, like the mother of the late Mehmed, belonged to the Old Palace.

    So Safiye returned to the Old Palace for the third time on January 9, 1604, this time permanently. However, she left Topkapi in a rather extreme and peculiar way. Most of the Topkapi harem were loyal to her and those who did not, were bought to be loyal. Thus, on her departure, almost the entire harem (including servants) followed her in voluntary exile. But that was not enough for Safiye, as she ordered her servants to destroy the harem. All the windows were broken and other damages were done before they left Topkapi Palace forever. And on the way to the Old Palace, Safiye sobbed so theatrically loudly in her carriage that even the people who otherwise hated her felt sorry for her. So the Valide Sultan left the Topkapi in a really stylish way, losing her influence for a lifetime.

    The damage to the harem was, by the way, so great that the Grand Vezir did not believe the estimated repairing cost the chief eunuch said to him, so he asked to be able to enter and see the damages by himself. Thus, for the first time in the history of the empire, the Grand Vezir received permission to enter the harem (which was almost completely empty and uninhabitable anyway). In the end, at the cost of lengthy work and huge costs, they managed to restore the valide’s apartment and the rest of the harem.


    Last years

    With Safiye’s “exile,” Ahmed became very popular among the people and although he no longer sent expensive gifts to his grandmother, they probably kept in touch. This is also indicated by the fact that Sultan Ahmed’s favorite concubine, Kösem, often visited Safiye with her children. So Safiye certainly spent her last years in peace and comfort, but without any political influence within the walls of the Old Palace.

    The exact time of her death is unknown, but it is certain that she was still alive during Osman II’s rule, but when Murad IV ascended the throne, she presumably was dead. This suggests that she died around 1620, beyond her seventies.

    Safiye was one of the most divisive personalities of all sultans, a truly special, unique woman who was perhaps not an example of charity and kindness, yet she was one of the most colorful figures in the history of the empire with her theatrical and indifferent nature. She saw seven sultans on the throne, as much as another sultan besides her, Kösem. Safiye came to the empire, became the concubine of Prince Murad, and became a mother during Suleiman I’s reign; then, under the reign of Selim II, she became the head of the Manisa harem of Murad; during her sweetheart, Murad’s reign, she was a Haseki Sultan, she traveled to heaven and hell; beside her son, Mehmed III, she surpassed all her predecessors and became the most influential woman in the empire; during the reign of her grandson, Ahmed I, she was forced to break with his previous life forever; during her other grandson, Mustafa I’s reign she may have been worried, as Mustafa was the full-brother of Mahmud and was ruled by his mother, Halime; then, with the dethronement of Mustafa I, during her great-grandson, Osman II’s reign, she was able to live in relative peace. The accession of Osman II perhaps brought a little light into the last months of the old sultana, since he regularly visited Old Palace.


    Used sources: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye’s household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları

    *    *    *

    Származása és neveltetése

    Safiye minden bizonnyal a kései 1540-es években születhetett a mai Albánia területén a hegyvidéki területeken. Albánia nagyrésze addigra már békében élt az oszmánokkal és felvette az iszlám vallást, a hegyvidékek azonban nem, így itt továbbra is előfordultak atrocitások. Talán egy ilyen során ejtették fogjuk a gyermek Safiyét. Sok forrás emlegeti velenceinek, azonban mára kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy ezen források csupán anyósával, Nurbanuval keverték össze.

    Safiye Isztambulba kerülve hamarosan Szulejmán szultán unokájának, Hümaşah szultánának a háztartásába került. Hümaşah szultána valamivel idősebb volt (1543-ban született) Safiyénél, ám viszonylag kis korkülönbség volt. Az, hogy pontosan hogyan került Safiye Hümaşah háztartásába nem tisztázott, mint ahogy pontos szerepe sem. Elképzelhető, hogy játszótárs, társalkodó vagy egyszerű szolgáló volt. Mindenesetre Hümaşah gyorsan felismerte a lány tehetségét, mert foglalkozni kezdett a megfelelő oktatásával és így Safiye 1560 körül már igazi főnyereménynek számíthatott az ágyasok között. A szultánák által kinevelt ágyasok különösen jól neveltek, intelligensek és szépek voltak, így általában igen fényes jövő várt rájuk. Safiye esetében sem volt ez másképp. Nevét is valószínűleg Hümaşahtól kapta, a Safiye jelentése “tiszta”.

    Az ifjú ágyas

    Hümaşah alaposan és körültekintően választotta ki, hogy kinek ajándékozza Safiyét. Végül unokatestvérére, Muradra esett a választása. Az ajándékozás pontos ideje nem ismert, ám valószínűleg akkorra tehető, amikor már Bayezid herceg és Szelim herceg harca egyértelműen eldőlt. Amíg ugyanis nem volt biztos a trónöröklés kérdése hiba lett volna egy ilyen nagyszerű ágyast odaajándékozni valakinek, aki talán hamarosab kivégzőosztaggal néz szembe. Így tehát feltehetőleg 1562-ben került Safiye a leendő szultán II. Szelim fiának, Muradnak háremébe.

    Murad minden bizonnyal azonnal a szívébe zárta a lányt, hiszen gyors egymásutánisággal 1566-ig két gyermekük is született. Első gyermekük, egy kislány, Murad unokatestvére utána a Hümaşah nevet kapta és valószínűleg 1564-ben született. Őt követte első fiuk, Mehmed 1566-ban. Ebben az évben hunyt el Szulejmán szultán és ez sok változást hozott Safiye életében. Egyrészt megszabadult anyósától, hiszen Nurbanu Szelim szultán kedveseként azonnal Isztambulba utazott, Safiye pedig Murad háremének legmagasabb rangú asszonya lett. Nurbanu és Safiye viszonya a mai napig az egyik legrosszabb anyós-meny viszonyként ismert. Azonban az első néhány év, melyet együtt élve töltöttek valószínűleg még nem volt annyira brutális, mint későbbi viszonyuk.

    Murad bár kiemelt figyelmet szentel Safiyének nem volt teljesen monogám a kapcsolatuk, ugyanis egy másik ágyas - egy igen befolyásos kalfa által kinevelt lány - szintén fiút szült Muradnak, Szelimet 1567-ben. Őt követte Safiye második fia, Mahmud 1568-ban, őt pedig két további lány Ayse (1570 körül) és Fatma (az 1570-es évek közepén/végén). Leszámítva Szelim herceg születését, úgy tűnik Murad igyekezett minden figyelmét Safiyének szentelni, hiszen nem született mástól gyermeke. Szinte monogám kapcsolatuk is arra utal, hogy Murad és Safiye igen összeszoktak a Manisában töltött évek során és minden bizonnyal Safiye átvette Nurbanu helyét Murad támogatásában is. Épp emiatt Murad trónralépése komolyan befolyásolta életüket.


    Haszeki Safiye Szultána

    II. Szelim 1574-ben elhunyt és Murad lett az új szultán. Safiye gyermekeivel együtt azonnal a fővárosba utazott, hogy Murad mellett telepedjen le. Safiye szinte ahogy Isztambulba ért, azonnal megkapta a Haseki rangot és hozzá kimagasló napi 800 asperes fizetést. Azonban új isztambuli élete azt is jelentette, hogy a Murad által mélységesen szeretett és tisztelt Nurbanu szultána is újra életük része lesz. Az első néhány évben ha voltak is feszültségek a háremben, nyílt harc nem volt a két nő között. Safiye azonban igyekezett politikai hatalmat szerezni, ami hercegek édesanyjaként teljesen logikus lépés volt. Azonban Nurbanu nem értékelte menye törekvéseit a politikai életben, sem azt, hogy Murad szultánt próbálja befolyásolni.

    A két nő viszonya aztán Safiye kisebbik fiának, Mahmudnak halálával mérgesedett el igazán 1580 körül. Murad másik fia, Szelim herceg valószínűleg gyenge egészségi állapotban volt, talán valamilyen tartós betegsége lehetett. Így a birodalomnak tulajdonképpen egyetlen örököse volt, Safiye idősebb fia, Mehmed. Mehmed azonban még nem volt körülmetélve, nem volt biztos, hogy képes lesz gyermekeket nemzeni, így egyre sürgetőbb lett, hogy Murad új örökösöket nemzzen. Safiye azonban ekkor már évek óta meddőségi problémákkal küzdött. Nehezen esett teherbe, ha pedig mégis sikerült, hamar elvetélt vagy a gyermekek koraszületten jöttek a világra. Nurbanu ezt kihasználva igyekezett új ágyasokat küldeni fiának, aki azonban mindenkit elutasított, hiszen szerelmes volt Safiyébe. Ez a helyzet minden bizonnyal tovább növelte a két nő közötti feszültséget, ám korántsem ez volt a csúcs.

    1582-ben Nurbanu szembe került a nagyvezírrel, Sinan Pasával. Sinan Pasa ugyanis nyilvánosan azt merte mondani, hogy nem Nurbanu az, aki irányítja a birodalmat, hanem a szultán ágyasa, Safiye. Sinan Pasa és Nurbanu sosem kedvelte egymást, épp emiatt vált Sinan Safiye támogatójává. Sinan azonban nem csak Nurbanut sértette meg ezzel a kijelentéssel, de a szultánt is, sőt ledegradálta az anyák szerepét, amiért meglehetősen negatív fogadtatában részesült, posztját is elvesztette. Nurbanu (és Murad) talán Sinan Pasa cselekedete mögött Safiyét látta (ami vagy igaz volt, vagy sem), ettől pedig Safiye helyzete tovább romlott.

    Ezek az események bizonyára hatottak Muradra, ám ő továbbra is hűséges maradt Safiyéhez. Annak oka, hogy Murad minden más nőt elutasított, valószínűleg részleges impotenciája lehetett. Safiyén kívül ugyanis nem volt képes egyik más ágyassal sem szexuális aktusra. Emiatt szárnyra kapott az a pletyka, hogy Safiye boszorkányságokkal teszi a szultánt impotenssé. Nurbanu kihasználva a pletykát (vagy saját maga terjesztve őket), igyekezett meggyőzni Muradot, hogy száműzze Safiyét. Végül Nurbanu sikerrel kapott el egy levelet, mely egy vajákos asszony válaszlevele volt Safiyének, melyben afrodiziákumokról ír. A levél alapján úgy tűnt, Safiye elpanaszolhatta Murad problémáját a nőnek, segítséget remélve. Nurbanu a levelet azonnal megmutatta Muradnak. A férfiasságában sértett Murad - aki hajlamos volt hinni a boszorkányságban, asztrológiában, tehát feltehetőleg komolyan elhitte a pletykát - végül 1583 elején (vagy még 1582-ben) valóban száműzte Safiyét a Régi Palotába. A száműzetést megelőzte Safiye közeli barátainak és szolgálóinak kínvallatása, száműzetése. Safiye így végül teljesen egyedül maradt és gyermekeitől elszakítva költözött a Régi Palotába. Bár gyermekei - különösen fia, Mehmed - erősen küzdöttek visszatéréséért, nem értek célt. Sőt, Mehmed és Murad viszonya életveszélyessé vált. Safiye távollétében, az impotenciájából kigyógyult Murad újabb és újabb ágyasokat fogadott és elképesztő mennyiségű gyermeket nemzett. Édesanyja azonban 1583 végén elhunyt, a szultán pedig magára maradt.


    A nagy visszatérés

    Murad 1584-ben visszahívta Safiyét a Topkapi Palotába és onnantól kezdve bár hűséges nem volt hozzá, tisztelettel bánt vele és társa lett. Safiye eddigre minden bizonnyal kiábrándult Muradból és egyedül a hatalomszerzés érdekelte. Talán éppen ezért nem mutatott semmiféle féltékenységet Murad többi ágyasa irányába és tett úgy, mintha nem zavarná Murad játszótere a háremben. A színjáték (már ha az volt és nem továbbra is őszinte ragaszkodás a szultánhoz) végül sikeresnek bizonyult, ugyanis Murad minden ügyet Safiyével vitatott meg. Safiye ebben az időszakban építette ki mindent átszövő kapcsolatrendszerét is és kezdte a poltika minden egyes szegletébe bevenni magát.

    Murad, hogy kompenzálja a korábbi száműzetést tervezgette, hogy feleségül veszi Safiyét, azonban kérdéses, hogy a frigy valaha is létrejött e. 1585 júniusában még egészen biztosan nem történt meg a frigy, mert a követ, Morosini egyértelműen megírja beszámolójában, hogy a szultán nem fizette meg a szokásos hozományt. Mustafa Ali, történész azonban úgy jegyzi, hogy 1585 végén a szultán igenis megfizette a hozományt és nőül vette Safiyét. Hasonló véleményen volt a szultán személyes orvosa is. Sőt a velencei bailo 1585 októberében kapott híreket Safiye kiráján, Esther Handalin keresztül arról, hogy a szultán lányát, Ayşét ki fogja házasítani és ő maga is el fogja venni Ayşe anyját. A velencei bailo székeket küldött ajándékba a szultán és szultána számára. Safiye szultána december 24-én válaszolt a levélre megköszönve az ajándékokat. A házasság megköttetése csak 1586 tavaszán történhetett, ugyanis a szenátus ekkor gratulált levélben a szultánának, Safiye pedig az év áprilisában újabb levélben köszönte meg a gratulációkat.

    Safiye tehát az 1580-as évek második felét a száműzetésből visszatérve, hamvaiból feltámadva, sikeresen és boldogságban töltötte. Bár sokan nem kedvelték a szultánát, amiért az keveset jótékonykodott, a ránk maradt információkból mégis egy törődő nő képe alakul ki előttünk. Bár jótékonyságra valóban keveset fordított (legalábbis a fennmaradt információk alapján), barátaival szemben igen nagylelkű és kedves volt. Közeli barátja, kirája, Ester Handali 1588-ban például beteg lett, mire a szultána napi szinten küldött neki levelet, ételt és orvosokat. A levelekből egyértelműen látszódik, hogy Safiye őszinte aggodalmat érzett Esther irányába, aki az alapos kezeléstől függetlenül 1588 decemberében elhunyt.

    Safiye bármennyire is gyűlölhette anyósát, mégis annak Velence-párti politikáját folytatta. Haszekiként is nyíltan kiállt Murad előtt Velence érdekében. És bár sok szempontból tudott hatni a szultánra, nem minden esetben sikerült saját szájíze szerint alakítani az eseményeket. Így például 1593-ban igyekezett meggyőzni Muradot, az általa igen favorizált angol követ érdekében egy ügyletben. Azonban Murad szinte meg sem hallgatta, máris elutasította Safiye ajánlatát. Így tehát bár hatalma és befolyása egyre nőtt Murad uralkodása alatt, a szultán komoly határokat szabott neki.


    Valide Safiye Szultána

    III. Murad 1595-ben elhunyt, így Safiye fia, Mehmed vette át a hatalmat. Mehmed uralkodásával Safiye maga is elérte befolyásának és hatalmának csúcsát. Az anyjáért végletekig elkötelezett új szultán lényegében engedte anyját uralkodni. Innentől kezdve senki és semmi nem szabhatott határt Safiye akaratának. Safiye a fő eunuch, Gazanfer Aga támogatásával lényegében fián keresztül irányította a birodalmat. Ez 1596-ban remekül megnyilvánult, amikor a szultán maga hadjáratra utazván anyját tette meg a kincstár fejévé. Így tehát senki nem tehetett semmit a fővárosban, sőt az egész birodalomban anélkül, hogy arra Safiye engedélyt adott volna. Fia távollétében Safiye saját fizetését is felemelte napi 3000 asperre. Ekkoriban történt az is, hogy nyíltan megalázta a fővezírt, miután az elkezdte a prostituáltakat vegzálni a szultán hiányában. Safiye azonnal üzenetet küldött a vezírnek, hogy hagyja abba a prostituáltakkal való foglalkozást, hiszen a fia nem azért hagyta Isztambulba, hogy nőkkel foglalkozzon.

    Safiye nem csak anyósa sikereiből tanult, hanem hibáiból is. Így amellett, hogy anyósához hasonló politikát folytatott és anyósához hasonlóan hatalmas szeretet és tisztelet övezte a követi körökben, Safiye a háremben anyósával ellentétben már az első pillanatban megálljt parancsolt minden nőnek, aki hatalmat akart szerezni. Mehmed uralkodása alatt egyik ágyasa sem emelkedhetett Haszeki rangra és egyik ágyas sem szerezhetett politikai befolyást. Mehmednek két főágyasa volt, Handan, akit a néhai Murad szultán nővére nevelt ki; és Halime, egyszerű ágyas. Előbbi Safiye szimpátiáját is kivívta, utóbbi azonban - tekintettel arra, hogy Mehmed nagyon kedvelte - Safiye gyűlöletét nyerte el. A háremben azonban Gazanfer Aga rendet tartott és nem engedte, hogy akár Safiye, akár az ágyasok egymás rovására cselekedjenek.

    A háremmel szemben a politikai életben senki sem szabott gátat Safiyének. Elődei, Hürrem és Nurbanu útját követve Safiye is levelezni kívánt valamely európai uralkodóval. Esetében a szerencse és a diplomáciai érzék úgy hozta, hogy magával I. Erzsébet angol királynővel válthatott leveleket. A levelezés eleinte minden bizonnyal politikai volt, idővel azonban sokkal barátságosabbra váltott. Rendszeresen küldtek egymásnak ajándékokat is. Safiye angolok iránti imádata annyira elmélyült, hogy privát audiencián akart találkozni az egyik befolyásos angol követtel. A találkozó majdnem létre is jött, de végül Mehmed ellehetetlenítette és megtiltott anyjának, hiszen erkölcstelen lett volna egy ilyen találkozó. Ebből az eseményből születtek aztán azok a pletykák, miszerint Safiye és az angol követ szeretők voltak. De nem csak a követtel hozták hírbe, egyesek szerint kirájával Esther Handalival és Esperanza Malchival is viszonya volt. A sok körüötte keringő pletyka egyértelművé teszi, hogy nem ő volt a legnépszerűbb szultána.


    A meghiúsult építkezési projekt

    Elődei mind hatalmas építkezési projekteket és rendkívüli mértékű jótékonykodást vittek véghez. Safiye is szeretett volna valami maradandót alkotni, épp ezért az Eminönü negyedbe akart egy hatalmas mecset komplexumot létesíteni mecsettel, leveskonyhával és szállóval. Ez a negyed akkoriban főleg zsidók által volt lakva, így itt kiemelt jelentőséggel bírt volna egy mecset. 1598-ban bele is kezdett az építkezésbe, azonban hamarosan lázadásokkal kellett szembenéznie a fővárosnak, így az építkezés megakadt, mikor még csak az első ablakok szintjénél tartottak. Később Turhan Hatice szultána fejezte be az épületet.

    Bár legnagyobb építkezési projektje, melynek leveskonyhájával talán az emberek szeretetét is sikerült volna kivívnia, kudarcba fulladt, voltak más, sikeresebb projektjei is. Karamanliban, mely a mai Üsküdarban fekszik, sikeresen építtetett egy kutat és masjidot. Emellett Kairóban sikeresen folytatta az időközben elhunyt fekete eunuch, Osman Aga által elkezdett mecset építését. Ez a mecset Melike Safiye Mecset néven ismert napjainkban is.

    A gyűlölt asszony

    Safiye sosem volt népszerű és úgy tűnt ez nem is érdekelte igazán. Talán dühös volt a népre az 1580as évek eleji pletykák miatt? Talán nem akart törődni egy olyan néppel, aki minden ok nélkül ellene fordult? Talán egyszerűen nem érdekelte a jótékonyság? Akárhogyan is népszerűtlensége folyamatosan nőtt, majd 1600-ban egy szpáhi lázadással csúcsosodott. Március, miután a szultán, a katonák jussát az államférfiak között osztotta szét a szpáhik minden gazdag, korrupt államférfi (és nő) fejét követelték a szultántól valamint Safiye szultána halálát kívánták. Végül a szultánnak sikerült megnyugtatnia a katonákat, igaz több támogatója addigra már áldoz